SONLINE

Meglepő a kezdés, kicsit in medias res, mintha valami lemaradt volna az elejéből. Felmegy a függöny, már tele a színpad, belekezd a zenekar – mely ötletesen a színpadkép, a New York-i bérházak mögé került –, semmi prológ, felvezetés, máris ropják a táncosok. Pontosabban a színészek, hiszen éppen ez az egyik bravúr, színre vinni úgy Leonard Bernstein klasszikusát, a West Side Storyt, mely a mozgás, a hang és a zene tökéletes koktélja, hogy a legbonyolultabb táncos jelenetekben is csak színészek láthatóak. Akik, bár akár tartani is lehetett tőle, megfelelnek a rendezői ötletnek, egyáltalán nem zavaró, hogy „amatőrök” figuráznak két és fél órán keresztül. Még akkor is kalapemelést érdemel a produktum, ha egy idő után kiderül, igazából egyszerű, letisztult, nem túlságosan összetett, apró mozgásdarabokból áll össze a kompozíció – az összhatás azonban így is ütős, a táncos részeket illetően nem marad hiányérzet a nézőkben.

Ami persze érthető, hiszen a modern Rómeó és Júliát, azaz Tony és Maria történetét Román Sándor koreográfus vitte színre – és talán ebből adódik, hogy óriási a kontraszt a mozgásos és a prózai részek között. Míg előbbieknél tökéletesen össze van rakva a produkció, addig utóbbiak kissé többszereplős, iskolaízű dialógusokká szolidulnak. A szereplők előírásszerűen járkálnak a színpadon, jönnek ki-be, láthatóan megvalósítják a rendezői elvet, mely szerint nem maradhat kihasználatlanul tér, de az egészből valahogyan hiányzik a játék. Mintha minden szöveges szakasz csak arra kellene, hogy malter legyen egy táncszínházi előadásban. Így aztán tetőpontok vesznek el nyomtalanul, a három gyilkosság is csak töltelék a tánclépések között.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Hasonlóképpen fantáziátlannak hat a szereplőválogatás is. Két kemény, New York-i banda feszül egymásnak, csupa balhés, rettenthetetlen alak, akik közül az eredeti elképzelés szerint kiemelkedik Tony, a Rakéták vezérének testi-lelki jó barátja, az Upper West Side egyik legkeményebb fickója – Orth Péter alkata azonban még véletlenül sem ezt sugallja. Mint ahogyan Fándly Csaba láttán sem a robbanásig feszült Action jut a néző eszébe. Utóbbi ennek ellenére kihozza a szerepből a benne rejlő lehetőségeket, Orth azonban… Úgy tűnt, a Nemzeti Színházból érkezett vendégművésznek egyelőre nagy falat Tony szerepe, főként énektudását haladta meg a feladat: bántóan gyenge, olykor kirívóan fals, bizonytalan. Némiképp érthetetlen a meghívása, hiszen erre a produktumra bármelyik hazai színész képes lett volna.



Képességbeli hiátusai főként a duettekben domborodtak ki: pechjére, a Mariát alakító – szintén vendégművész – Kiss Diána Magdolna a legmagasabb szopránokkal is kitűnően boldogult, így sokszor olybá tűnt, egy lelkes amatőr próbál lépést tartani egy meglett profival. Akihez tökéletesen felnőtt – Anitaként – Nyári Szilvia is. Mint azt a korábbi zenés darabokban is megszokhatta tőle a kaposvári publikum, lubickolt a szerepében: duettje Kiss Diána Magdolnával az egész előadás tetőpontjának bizonyult.

Énekhangban a kettős magasan az erősebbik nem fölé nőtt. Az első felvonásban ketten könnyedén leénekelték a két galeri tagjait is, s ha rangsort kellett volna felállítani, utánuk szorosan Ferencz Orsolya következett volna – ez persze nem azt jelenti, hogy a férfi szereplők ne tették volna a dolgukat. Sőt, Takács Géza Amokját, a már említett Fándly Csaba Actionjét, Lecső Péter Dieseljét vagy Egri Bálint Baby Johnját bárhol megsüvegelték volna, még így, a valós játékot háttérbe helyező, a koreográfiát leszámítva kissé ötlettelen koncepció láttán is. Amely miatt a kezdeti hiányérzetből valami megmaradt a végére is.