SONLINE

Kormos Anett visszaemlékezése arról, miért szeretett gyerekként Fonyódra járni Karsai doktorhoz annak ellenére, hogy édesanyja és édesapja sem ment soha orvoshoz a Librarius.hu jóvoltából.

Karsai doktor bácsinál

A szüleim nem mennek orvoshoz.
Soha.
Miért? Anyám azért, mert fél, hogy kiderül, valami komoly baja van. És különben is. Mindig csak azt látja, hogy aki orvoshoz megy, az többé nem szabadul, mert annál mindig új betegséget találnak. Hát kell ez neki? No meg valahol a lelke mélyén amúgy is érzi, sejti, hogy „nagybeteg”. Jobb neki a boldog tudatlanság.
Apám meg egyszerűen sajnálja az időt a betegeskedésre. Talán úgy van vele, hogy ha nagy a baj, úgyis eljön érte a mentő, vagy rosszabb esetben a hullaszállító. Akkor meg minek strapálja magát fölösleges orvoshoz rohangálással?

Szóval nálunk az orvoslás elég kényes dolog. Időnként azért anyámékat is legyűri egy-egy betegség, de ők tudják, hogy majd elmúlik az magától is. És el is múlik. Csak mondjuk nem egy hét alatt, hanem két hónap alatt. De ha egyszer nekik nincs idejük az orvosra…
Nos mi, a bátyám és én ezzel mindig másképp voltunk. Talán mert láttuk a rossz példát. De még valószínűbb, hogy azért, mert, ha orvoshoz kellett mennünk, az szinte mindig azt jelentette, hogy iskolába nem kell mennünk.
Persze mi, mint minden gyerek, nagyon szerettünk iskolába járni, de tudtuk, hogy az egészségünk azért fontosabb, mint egy-egy matekóra. Épp ezért nagyon figyeltünk is annak megőrzésére.
Már az első tüsszentés után éreztük, hogy valami lappang bennünk. Azért írom mindezt többes számban, mert a bátyám és én mindig együtt, egyszerre éreztük magunkat betegnek. De hát nem volt ebben semmi meglepő, hiszen egy szobában laktunk, együtt játszottunk. Természetes volt, hogy a betegségekkel is együtt kellett megküzdenünk.

Ahogy tehát kóros tüneteket észleltünk magunkon (ez elég gyakori volt), azonnal jeleztük azt anyának. Ilyenkor jött a lázmérés, aztán, ha minden jól ment, a doktor bácsi.
Nálam sajnos csak ritkán ment minden jól, mert az engem sújtó szörnyű betegségek csak elvétve tudták feljebb csalni a hőmérő higanyszálát. És gondatlan anyámnak sajnos szüksége volt erre a bizonyítékra. A bátyám bezzeg! Ahogy megszagolta a nátha-szezont, már be is lázasodott. Hogy irigyeltem ezért a képességéért!

Ha tehát minden jól ment, akkor a bátyámnak harmincnyolc fokos, nekem pedig harminchét egész kettő fokos (gyötrő) lázam volt. Anyánk ilyenkor bepakolt minket a kocsiba (nem volt nehéz dolga, szinte még lázmérővel a hónunk alatt pattantunk be a hátsó ülésre), és mentünk Fonyódra Karsai doktor bácsihoz.
Karsai doktor bácsi a fonyódi dombon lakott.
Kanyargós út vezetett hozzá.
Ez az út maga volt az izgalom, a kaland. Nemcsak az éles kanyarok miatt, hanem, mert közben igencsak koncentráltunk, el ne vesszen nehezen a megszerzett „beteg” hőmérsékletünk.
A tizenötperces út alatt újra meg újra leltárba vettük a tüneteinket. Kaparó torok, fojtó köhögés, és ami a legsúlyosabb, szörnyű láz.

(...)

Azt, hogy mi lett Anettel és bátyjával a rendelőben elolvashatja a Kortárs Irodalmi Univerzumban.