SONLINE

– Mára beszéltük meg? – kérdezi, amikor a művészbejáróhoz ér. – Elfelejtettem. Na mindegy, várjanak egy percet, megigazítom a hajam a fotó előtt. Kicsit összecsúszott a napom, ledőltem a délelőtti próba után, de még így is nagyon fáradtnak érzem magam.

– Nem látszik.
– Pedig így van, délelőtt három-négy óra, aztán este megint, sokat kivesz az emberből.

– Gondolom, a rokonok, barátok meg is próbálták lebeszélni a visszatérésről.
– Egyáltalán nem! Én viszont sokat gondolkodtam, nem lesz-e túl nagy a feladat. Mert hajlamos vagyok túlvállalni magam.

– Megbánta?
– Egy pillanatig sem. Viszont remélem, az állóképességem nem hagy cserben.

– Az biztos, próbára teszik. Anatolij Vasziljevről közismert, hogy „melós“ rendező.
– Ez nem volt újdonság, hiszen Budapest, Moszkva és Szolnok után már negyedszer dolgozom vele. Tudtam, hogy napi hat-nyolc órányi próba vár rám.

– Most azért más a helyzet...
– Túlestem néhány dolgon...

– Gondol az egy évvel ezelőtt történtekre?
– Érdekes, de csak egyszerű tényként élem meg. Előtte néha eszembe jutott, hogy 73 éves vagyok, tavaly viszont tudatosult bennem: az életem nagyobb részét magam mögött hagytam.

– Ehhez képest, ha nincs halasztás, a lehető legfrappánsabb választ adta volna a kómának: napra pontosan egy év után ismét színpadra áll.
– Igazából nem is tudom, mikor történt.

– Október tizenhatodikán.
– Látja, ez így nem maradt meg. Pedig a kezem emlékeztetni fog rá.

– Még mindig nem tudja rendesen használni?
– Nem is lesz soha olyan, mint régen. Ezért mondtam az elején, hagyjuk ki a kézfogást. Miután visszajöttem a kómából, ez a testrész mozdult meg utoljára.

– Zavarja?
– A gondolattal együtt tudok élni, ám a mindennapok során érzem. Főként, hogy a jobb kezemről van szó, s én nagyon egykezes vagyok. De az orvosaim azt mondták, hogy azok után, amin átmentem, ezen csak nevetni kell.

– Hitt a visszatérésben?
– Amikor rájöttem, hogy túléltem, biztos voltam benne. Egy pillanat volt az egész, konstatáltam, hogy életben vagyok. S onnantól nem volt kérdés, hogy vár a színpad.

– A történelmi pillanat Kaposváron jön el. Csak Vasziljev-nek köszönhetjük?
– És Schwajda Györgynek. Mindketten régi barátaim. No és persze Alföldi Róbertnek, a Nemzeti igazgatójának nagyvonalúsága is kellett hozzá. Schwajda György már tavaly is hívott, de akkor Alföldi azt szerette volna, ha a Nemzetiben, ahová tartozom, állok színpadra. Így az idei szezonra ígérkeztem el Kaposvárra. Bevallom, nagyon tisztelem a várost, a színházat, a társulatot, de ha nincs Schwajda György, nem jöttem volna. Aki szerintem kifejezetten miattam hívta meg Vasziljevet, sejtette, hogy nem tudok  ellenállni a felkérésnek, s miattuk ismét közönség elé állok.

– Nyáron Siófokon a Coke Clubban félig már megtette. Demjén Ferenc ikonná avatásán, amikor Garas Dezsővel, ha csak felvételről is, de elénekelték a Várj, míg felkel majd a nap!-ot...
– Az pedig a tévés barátomnak, Lévai Balázsnak köszönhető. Amikor felhívott, először nevettem a felkérésen. Elképesztően nehéz a dal, Demjénnek óriási a hangtartománya, nem hittem, hogy meg tudjuk csinálni.



– Ehhez képest a nyár egyik legnagyobb sikerét aratták.
– Eredetileg azt akarták, élőben adjuk elő, de azt mondtam, vegyük csak fel, s ha leadható, menjen felvételről.

– Igencsak megríkatták a közönséget...
– Pedig művészileg nem volt akkora szám. Inkább két ember teljesítményét ismerték el. Meg is lepődtem, hogy a fiataloknak jelentünk valamit.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Mindenkinek, akinek minimális köze van a színházhoz vagy a filmhez.
– A fiataloknak nincs idejük a múltra figyelni.

– Ki beszél itt a múltról? A közönség mindig maga a jelen.
– És átsegít minden nehézségen...

– Például azon a két hónapon, amikor a Kútvölgyi kórházban feküdt?
– Elképesztő szeretet áradt felém. De nemcsak a közönség, az orvosok, ápolók, barátok felől is. Óriási dolog, ha az embert enynyire szeretik. Hatalmas erőt ad.

– Ennek köszönhető a hihetetlen felépülés?
– Jó géneket örököltem a szüleimtől... És persze, ahogyan egy ateista barátom mondta: Isten nélkül nem ment volna. A Sors még tartogatott valamit a számomra.

– Talán, hogy be kell fejeznie, amit elkezdett. A Csoma című filmopera felvételekor lett rosszul egy éve. A múlt héten aztán felmondta a szöveget.
– Rám is tört az érzés, úristen, először szólalok meg színpadon.

– Mi volt a reakció?
– Óriási tapsot kaptam. Pedig nem volt egyszerű, az ember még akkor is hibázhat, ha csak olvas. Főleg az én állapotomban, ilyen fáradtan.

– Ráadásul a felvétel és a próbák között egy megnyitón is jelenése volt: ha már önről szólt, nem hagyhatta ki Keleti Éva fotóművész kiállítását. Tényleg, megbeszélték, mely képek kerüljenek a válogatásba?
– Eszembe sem jutott beleszólni: ez az ő anyaga.

– Nem is érdekli, hogyan látja viszont magát?
– Bizonyos szempontból nem. Filmen például egyáltalán nem szeretem újranézni magam, maximum néhány percet. Egy színész mindig változik, s ha egy régi felvételt nézek, eszembe jut, most hogyan is csinálnám.



– Egy fotó viszont nem egy folyamatot mutat be.
– Ezért is viszonyulok hozzá másképpen. Pillanatot mutat be, és sokszor meglep még engem is. Például mindig olyan murugyának gondoltam magam külsőleg, a kiállításon viszont voltak képek, melyeken kifejezetten tetszettem magamnak.

– Már ezért megérte felutazni.
– Hétfőre tették, amikor itt nincs próba, hogy el tudjak menni. A szokatlan időpont ellenére telt ház volt. Meg is lepődtem, hogy ekkora az érdeklődés.

– Felkészülhet rá, Kaposváron sem lesz másként...
– Remélem, igaza lesz! Nem azért dolgozik az ember, hogy a fürdőben vagy a konyhában játsszon magának, hanem mert kell a közönségnek.

– A Naphosszat a fákon nem könnyű darab, egy sajátos stílusú rendezővel megspékelve...
– Ha sikerül  jól megcsinálni, a közönség be tudja fogadni. És ettől csodaszép ez a feladat...