SONLINE

Ötvenkilenc őszén Marcaliban játszott edzőmeccset az akkor NB II-es Kaposvári MTE, melynek védői a meccs végére legszívesebben elbujdokoltak volna szégyenükben. A szünet után ugyanis a hazaiak edzője pályára küldött egy siheder kölyköt, s az alig tizenöt éves nyolcadikos fiú rendre megforgatta a kaposvári bekkeket. A kiskölyökről még a helyiek is csak annyit tudtak: ő a Bene Laci öccse. A kis Feri gyerek a következő szezonban már a megyeszékhelyen, a Kinizsi színeiben kergette őrületbe a védőket, s alig töltötte be a tizenhatot, már országos hírnévre tett szert, így nem csoda, hogy bejelentkezett érte az összes fővárosi első osztályú csapat.

Az Újpesti Dózsa lett a befutó – a legendás Avar István, az UTE egykori klasszisa, a kaposváriak akkori trénere hívta fel a Megyeri útiak figyelmét a fiúra –, s lila-fehérek többek között a balatonújlaki lurkónak köszönhetően váltak a következő másfél évtizedben Európa egyik legerősebb gárdájává. A Dózsában középcsatárként számoltak vele, ám a válogatottban, ahová egy évvel az NB I-es bemutatkozása után, 1962-ben kapott először meghívót – Albert Flórián miatt – jobbösszekötőként riogatta a bekkeket. A nemzeti csapatban 1962. október 14-én a Népstadionban mutatkozott be: Göröcs, Machos, Rákosi és Fenyvesi doktor társaként került a támadókvintettbe, ám a válogatott negyvenezer néző előtt kikapott a jugoszlávoktól. A következő fellépés már sikeresebbnek bizonyult, májusban az olimpiai csapat tagjaként kettőt vágott a svédeknek egy 4:0-ás mérkőzésen. De nem csak a válogatottban volt ilyen eredményes: 18 és fél évesen magyar gólkirálynak is mondhatta magát, miután 23 góljánál senki sem lőtt többet abban az idényben. Ezt a produkciót még négyszer ismételte meg: 1968-ban, 1972-ben, 1973-ban és 1795-ben is a magyar bajnokság legeredményesebb játékosának bizonyult, s mai fejjel elképzelhetetlen hatékonysággal termelt egész pályafutása során: a Dózsában 418 bajnokin 303 gólt, az első osztályban összesen 456 meccsen 313 találatot jegyzett – merthogy 1978-ban, 35 évesen elhagyta a lilákat, s a Volánhoz igazolt, s a közlekedésiekkel is segítette az élvonalban. Persze már csak levezetésként – igaz, még hét évig futballozott, többek között a finn Sejnäjokiban, a Soroksárban és a Kecskemétben is –, s igazi sikerei a Megyeri úti gárdához kötik: nyolc bajnokságot, három Magyar Népköztársaság Kupát nyert a Dózsával, mellyel eljutott a Vásárvárosok Kupája – az UEFA-kupa elődje – fináléjába és Kupagyőztesek Európa Kupája, valamint a Bajnokcsapatok Európa Kupájának – ma Bajnokok Ligája – elődöntőjébe –, a VVK-döntő visszavágóján gólt is lőtt az angol Newcastle-nek – 69 európai kupameccsén összesen 38-szor köszönt be –, mely végül kettős győzelemmel nyerte a kupát.

A nemzetközi kupákban tehát nem állhatott fel a dobogó tetejére, ám a válogatottal örökre beírta magát a magyar sporttörténelembe. Nem volt még húsz esztendős, amikor kiutazhatott a tokiói olimpiára, ahol már az első mérkőzésen kalaplengetésre késztette a világot: hat gólt lőtt Marokkónak, rajta kívül más nem is talált az afrikaiak hálójába. Aztán egy elképesztő összecsapáson – 6:5-ös magyar siker – beköszönt a jugoszlávoknak is, s bár a negyeddöntőben a románok ellen nem volt eredményes, a döntőbe jutásért Egyiptomot – 6:0 – egy mesteri négyessel keserítette el, s természetesen ő szerezte a győztes gólt a csehszlovákok elleni fináléban is, és mondani sem kell, ő lett a torna gólkirálya is.

Erre az esztendőre jutott még egy érem a válogatottal: az Európa-bajnokságon az elődöntőben a spanyolok hosszabbításban verték Magyarországot, melynek gólját természetesen a balatonújlaki csatár szerezte, majd a győztes bronzmeccsen beköszönt a dánoknak is.

Kevésen múlt, hogy világbajnokságon is dobogóra állhasson: Pedig a 66-os vébén a portugálok ellen elvesztett csoportmeccs után – a szépítőgólt Bene szerezte – az egyik helyi lap lesújtóan írt a magyar válogatottról: Se paprika, se csárdás, csak a nagy magyar puszta... Ezek után aztán a liverpooli Goodison parkban, az Everton szentélyében csodát láthatott a nagyérdemű: jórészt az ellenállhatatlanul játszó, öt védőt kicselezve vezetőgólt jegyző jobbösszekötőnek köszönhetően a nemzeti csapat leiskolázta Brazíliát, és Bene adta a szenzációs gólpasszt az évszázad gólját szerző Farkasnak is. Betalált a bolgároknak is, hogy aztán a negyeddöntőben a szovjetek megállítsák a mérkőzésen elképesztően peches, s potyagólt is bekapó magyarokat. Hasonlóképpen elmaradt a nagy áttörés az 1972-es Eb-n is, ahol a szovjetek, majd a belgák elleni vereség azt jelentette, ismét lecsúszott a dobogóról a válogatott. Az újpesti csatárnak azonban személyes dicsőséget hozott az esztendő, meghívták az Európa-válogatottba. A magyar nemzeti csapattól 76 meccsen szerzett 36 gól után köszönt el, hivatalosan 1979-ben egy csehszlovákok elleni nyíregyházi barátságos meccsel búcsúztatták.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A pályán mutatottakat edzőként már nem tudta úgy visszaadni tanítványainak: dolgozott Fóton, Újpesten, Norvégiában, volt a magyar válogatott pályaedzője, élete végén pedig a strandlabdarúgó-válogatottat vezette szövetségi kapitányként. Hat éve váratlanul kórházba került, s február 27-én, 62 éves korában elhunyt. Kaposváron emlékét az utánpótlás-akadémia őrzi.