SONLINE

– Volt egyáltalán akkoriban olyan mérkőzés, amely tiszta volt?
– Hát igen, így is fel lehet tenni a kérdést... – mondta Horváth János, a kaposvári Mézga Wolf-System Focisuli Club alapító elnöke, aki akkoriban az NB III-ból NB II-be jutott Siófoki Bányász labdarúgója volt. – Jól emlékszem: a nyári Totó Kupában a Sportfogadás vereségért 90, döntetlenért 110, győzelemért pedig 165 forintot adott játékosonként. A szekszárdi illetőségű totókirálytól, Molnár Tibortól mi 500 forintot kaptunk egy-egy győztes meccs után.

– Egy példa?
– A 70-es évek közepe felé Budapesten játszottunk a Törekvéssel, s nyernünk kellett. Naná, hogy odatettük magunkat: talált pénz volt az az 500 forint.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Az ellenfélnek viszont ezek szerint azért fizettek, hogy lefeküdjön.
– Csak arról tudok beszélni, ami velem, illetve velünk történt. De ha az ember logikusan gondolkodik, akkor valahogy így kellett történnie.

– Hány ilyen „fizetett” mérkőzés volt?
– Sok. Azon a nyáron legalább három-négy ilyen mecscsünk volt. Mi szerencsések voltunk, mert általában győznünk kellett. Akkoriban a 165 forint is jó pénznek számított, hát még az ötszáz. Ennél jobb motívációt ki sem lehett volna találni. Győzni akartunk, és győznünk kellett, amiért ráadásul még jó pénzt is kaptunk.



– Vagyis nemcsak egyes játékosok, hanem az egész csapat be volt avatva. Ismerte is Molnár Tibort?
– Már hogy a fenébe ne! A meccsek után megjelent a keddi edzésen, félrehívott bennünket, s annak rendje és módja szerint fizetett, mint a katonatiszt. De nemcsak Siófokon ismertük jól. Az egész országot, így Somogy megyét is bejárta, mindenhol megvoltak a fix emberei.

– Később a Rákóczival is voltak hasonló élményei?
– Nézze, aki csak egy kicsit is benne van a magyar labdarúgásban, az jól tudja, hogy bundák mindig voltak, vannak és lesznek is.

– Hallhatnánk egy példát?
– Az egyik meccsünk előtt – már meg nem tudnám mondani, hogy melyiken, mint ahogy azt sem, hogy győznünk kellett vagy éppen kikapnunk – kiraktak egy szatyrot az öltözőnkben, s  abba kellett beleraknunk az értéktárgyainkat; ékszereket, órákat, pénztárcákat. Ha nem hozzuk a megbeszélt eredményt, akkor búcsút vehetünk a szatyortól és persze annak tartalmától.

– Megtörtént a könnyes búcsú?
– Hál’ istennek nem; visszakerültek hozzánk a személyes értéktárgyaink.

– Egyszóval Ön is bundázott akkoriban.
– Az én olvasatomban a bundázás azt jelenti, hogy valaki azért fogad el pénzt, hogy kikapjon. Nekünk annak idején a Siófoki Bányász színeiben győznünk kellett. Ha ez is bundázásnak felel meg, akkor igen, elismerem, hogy én is bundáztam.

– Az 1979/1980-as idényben együtt játszott Kaposváron Kisteleki Istvánnal. Az MLSZ elnökének a nevét egyre többször hallani a bundaügy kapcsán.
– Tény, hogy életrevaló embert ismertem meg Kisteleki Istvánban. Olyasvalakit, aki már akkor nagyon értett az üzlethez. Nemcsak szerette, hanem jól is forgatta a pénzt, minden lehetőség érdekelte.

– Mégis mivel vádolja?
– Nem vádolom. Egyszerűen csak azt nem értem, hogyha gyanúba keveredik, s valóban nincs semmi félni- és takargatnivalója, akkor miért hallgat, miért húzza az időt? Nem az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, ha mielőbb tisztázná magát...?