SONLINE

– Hány kilométer Ludányhalászi?
– A stadiontól a faluvégi kápolnáig: 292– felelte Sisa Tibor.

– Képzelem, mit szólt a felesége a kaposvári szerződéshez...
– Örült.
 
– De hiszen anno már Tatabányát is távolinak találta!
– Kuvaitnál viszont sokkal közelebb van. És két órán múlt, hogy nem odaszerződtem. Kint egy hotelben ültem, amikor felhívott Illés János, s elígérkeztem a Rákóczihoz.
 
– És az arabok?
– Nem érdekelte őket. Egyből megduplázták az ajánlatukat.
 
– Kevesen ellenkeztek volna.
– Nálam az adott szó mindennél többet számít.
 
– Gondolom, még inkább meglepődtek.
– Elmeséltem nekik a diósgyőri esetet.
 
– Kevés magyar futballedző mondhatja el magáról, hogy egy polgármester és a B-közép zarándokol el a lakására.
– Még most is feláll a szőr a karomon...
 
– Mégsem ment vissza.
– Hiteltelen lettem volna. Makacs palóc vagyok, ragaszkodom az elveimhez, nem a pénz számít. Kuvaitban amúgy a végén a háromszorosát ígérték.
 
– Soknak hangzik...
– Az első ajánlat is sokszorosa volt a kaposvárinak.
 
– Itthon nem tartották bolondnak? Errefelé kevesen ragaszkodnak ennyire az elveikhez.
– Érnek is meglepetések...
 
– Például, hogy az U19-es Eb-bronz után és vb-kijutás után másnak adták a csapatot?
– Életem utolsó napján is eszembe fog jutni, hogy magyarként, magyar csapattal kijutottam, és elvették a lehetőséget...

 
– Haragszik valakire?
– Nem vagyok bosszúálló, de nem tudom elfelejteni.
 
– És egy ilyen eset után is inkább itthon dolgozik. Pedig Kuvaitban tárt karokkal fogadnák Captain Sisát. Azaz Vízipipa kapitányt, hiszen a sisa arabul ezt jelenti.
– Pedig nem úgy indult, hogy megragadunk. Utánpótlás edzőnek mentem ki, s az első meccsen egy Hasszán nevű csatárt hátravittem jobbhátvédnek. Ellenkezett, majd direkt hibázott. A szünetben hazaküldtem, hogy amíg ott vagyok, nem lehet a csapatban. Persze megjelent a következő edzésen, de megint elzavartam. Így ment hetekig, amikor az egyik segítőm szólt, mégiscsak be kellene tenni. Merthogy az elnök fia...
 
– Húúú...
– Szóltam is a feleségemnek, kezdhet csomagolni... Aztán úgy három hét múlva hivatott az elnök. Sétálgattunk a pálya körül, kérdezte, mi bajom a fiával.
 
– Megsértődött?
– Elmesélte, hogy nemrég összetörte az egyik családi kocsit a fiú, aki a suliban is megbukott, de nem tud vele mit kezdeni. Remélte, hogy nekem sikerül gatyába ráznom. Végül kinevezett a felnőtt csapat edzőjének...
 
– Itthonról nézve meseszerű történet. Három év után mégis inkább hazajött.
– Hiányzott Magyarország és Palócföld.
 
– Olajparadicsomból Fülekre...
– Csodálatos élmény volt. Persze ezt csak az értheti meg, aki ott él. Nekem Fülek sokáig elérhetetlennek tűnt. Ott volt a határ túloldalán, csak egy másik országban, ahová nem lehetett átmenni. Trianont a palócok a saját bőrükön érezték: szétszakították a családokat. Sőt, a szülőfalumat, Ipolytarnócot is.
 
– Állítólag a határkő a kertjük végébe került.
– A rokonság egy része pedig mögé... Látogatóba sem mehettünk hozzájuk.

 – Csak templomba.
– A nyolcvanas években, amikor itthon tanárként nem tanácsolták. Akkor már létezett kishatárforgalom. Előtte viszont hetven kilométert kellett autózni, ha nagy ritkán átmehettünk vendégségbe az amúgy öt kilométerre élő rokonokhoz. Ott a vasárnapi magyar nótázás olyan érzelmeket fakasztott... Sírtak az emberek, amikor dalban a haza vagy a szülőföld szóba került...
 
– Így már érthető Fülek.
– Édesanyám még ott járt gimnáziumba, olyan volt, mintha hazamennék.
 
– Mégis továbbállt.
– Hívott az akkor NB I-be jutott Salgótarján.
 
– Amely aztán visszalépett.
– Nekem viszont garantálták a fizetést, ám nemet mondtam, ugyanis nem ebben állapodtunk meg. Pedig Tarján fontos az életemben. Ott lettem futballista.
 
– És edző. Véletlenül.
– Tényleg nem nagyon akartam, de mondták, a serdülők mellé éppen egy ilyen tanárember kellene. Csak edző nem akartam lenni.
 
– Most mégis.
– Hiányzik is. Főleg a földrajz.
 
– Itt nem próbálkozott?
– Sok iskola megszűnt, rengeteg az állástalan pedagógus, nem lenne tisztességes. Meg aztán az iskola nekem otthon van. Ahol a feleségem is tanít. Még 86-ban mentünk Ludányhalásziba, úgy hittük, egy évre...
 
– A neje nem követi?
– Ez az én szakmám, őt a foci nem igazán vonzza. Talán két meccsen volt életében. Tatabányán meg is jegyezték, olyan, mint Columbo felesége: mesélek róla, de még senki sem látta...

A cikk a hirdetés után folytatódik

 
– Gyakran találkoznak?
– Hétvégenként. Meccsek után hazamegyek.
 
– Szóba sem kerülhet, hogy a család költözzön?
– Nem szeretnék elmenni Palócföldről. Sokan próbáltak már rábeszélni, de tudja, öreg fát már nem lehet átültetni. Ipolytarnó-con ott a régi családi ház, a gerendáit anno még az Alacsony-Tátrából hozták. Melynek a csúcsait látni a faluból. Sőt, építettem egy kilátót, ahonnét tiszta időben egyszer még a Magas-Tátrát is láttam.
 
– Érezni, mennyire hiányozhat.
– Kaposváron jól érzem magam, nagyon hasonlít a vidék a Palócországra. Persze, a mi hegyeink nagyobbak... De itt is tiszta tekintetű embereket látok, akik tisztességesen akarják megteremteni a családjuk boldogságát. Pedig nagy a szegénység, a munkanélküliség. Szóval úgy érzem, mintha hazajöttem volna. És maradnék. Sokáig...