Olimpia2020

2021.08.06. 20:36

Hárspatakinak még több olyan vágya van, amelyről nem akar lemondani

Érzelmi küzdőnek tartja magát, akinek nagy szüksége van az edzője támogatására.

NEDELYKOV TAMÁS

Fotós: Kovács Tamás

Hárspataki Gábor számára 2016-ban kezdődött az út, amely korántsem ért véget a Tokióban szerzett olimpiai bronzéremmel, mert még nagy tervei vannak a jövőre nézve.

– Mennyire csalódott az elődöntő miatt?

– Nagyon szomorú vagyok, nem akarok sírni, de nem erre számítottam – válaszolta a friss bronzérmes Hárspataki Gábor a magyar újságírók gyűrűjében az interjúzónában. – Nem az ellenfelemet akarom kritizálni, sok technikája pontértékű volt, de az ippont érő akcióját szerintem tévesen ítélték meg. A lábkisöprése, illetve ráütése között annyi idő telt el, hogy nem érhetett volna pontot, ráadásul én is követtem el taktikai szabálytalanságokat, miután lehúztam. Az én akciómra meg nem adtak pontot, pedig kellett volna, de sajnos nem kártyáztuk meg.

– Mennyire zavarta a sérülése?

– Féltettem a fejemet, de az akarás és az adrenalin vitt előre. Szerintem még sohasem kaptam ki 7:0-ra. Inkább lett volna egy jó kis 7:6. Az vigasztal, hogy legalább a bronzérem megvan. Szíven ütött a vereség, néhány nap múlva biztos tudom majd értékelni. Főleg a sorsolás fényében, mert olyan csoport jött össze nekem, ahol mindegyik meccsen bármi megtörténhetett.

– Hogyan tudja megrajzolni az olimpia bronzéremig vezető utat?

– Az egész 2016. augusztus 6-án kezdődött, amikor Thomas Bach kimondta, hogy a karate is ott lesz a tokiói olimpia programjában. Akkor eldöntöttük az edzőmmel, hogy szeretnénk rajta részt venni, de éremről egyáltalán nem beszéltünk. Hosszú út volt, sok felemelő pillanattal, érmekkel és ugyanúgy mélypontokkal. Az idei Eb-t is említhetném, ahol az első meccsen kikaptam egy macedóntól. A hathetes felkészülésem olyan jól sikerült, hogy egészen a dobogóig meneteltem. A stábom hozta ezt ki belőlem.

– Milyen csapat dolgozott ön mellett a sikerért?

– Az edzőm, Fischer Mihály mellett mentáltréner, sportpszichológus, személyi edző és masszőr is tagja volt a csapatomnak. Közben meg egy amatőr sportágról beszélünk, amely nagyon profivá nőtte ki magát az elmúlt évtizedben. Ezúton is köszönöm a szövetségnek, az MTK-nak és mindenkinek, aki mellettem állt, és támogatott.

– Nem ön az első magyar érmes, aki kiemelte a mentáltréner segítségét. Magától gondolt rá vagy más tanácsára?

– Először az MTK javasolta 2018-ban, hogy próbáljam ki. Egy hónappal utána már éremben mutatkozott meg a hatása, majd kijutottam az Európai Játékokra is. Nem tudom pontosan elmagyarázni, miben segített a mentális felkészítés, de úgy látom, csak azt hozták ki, ami egyébként is bennem volt. Személyiségfüggő, kinek mire van szüksége. Nekem a koncentrációban segítettek sokat, akár nyolc meccsen keresztül úgy tudok figyelni, ahogy szeretném.

– A nyilatkozataiból úgy tűnt, vagány harcos. A küzdőtéren kívül is ilyen a személyisége?

– Inkább szeleburdinak és közvetlennek mondanám magam. Baráti társaságban szeretek a középpontban lenni, és hozzájárulni az oldott légkörhöz. Vannak olyan pillanatok a versenyek során, amikor annyira átengedem magam az érzelmeimnek, hogy csak úgy szárnyalok. A döntőbe jutás után csoportelsőként tényleg az volt bennem, hogy mindenkit szét szeretnék verni.

– Milyen versenyzőtípusnak tartja magát?

– Mindenképpen érzelmi küzdő vagyok, akinek azért nagy szüksége van az edzője támogatására, hogy elmondja, milyen szituációban mit lehet csinálni. Olyan remek párost alkotunk, mintha apa és fiú lennénk. Ha én is úgy érzem, az általa vázolt lehetőség beválhat – mint volt a fejrúgás –, akkor megcsinálom. Egy-két hétig örülünk az éremnek, amelyből ideig nem lesz több, aztán félretesszük, és megyünk tovább.

– Ezek szerint nem bízik benne, hogy a karate marad az olimpiai programban?

– Esélye még van, csütörtökön például Bach is megnézett néhány meccset, és állítólag tetszett neki, amit látott. Reméljük, a 2024-es olimpiára nemcsak az utcai sportokat fogják támogatni, hanem az ilyen szép és eladható sportágakat is, mint amilyen a karate.

– Ön mit szeret benne?

– Nem olyan monoton, mint például az úszás, ahol csak magaddal és az idővel harcolsz, hanem elkezdődik a meccs, és nem tudod, mi fog történni abban a három percben. Ezért lehet szeretni, mindig van benne valami új. Előre nem lehet kitalálni, az ellenfél milyen technikát választ, és arra hogyan fogsz válaszolni.

– Van jelentősége, hogy éppen Japánban léphetett fel az olimpiai dobogóra?

– Több szempontból is különleges ez az érem. Ahogy említette, Japánban sikerült megnyernem, ráadásul egy japánt győztem le a továbbjutásért az utolsó másodpercben. Azt se felejtsük el, hogy 2008-ban S. Kovács Ádám itt első magyarként felnőtt-vb-ezüstérmes lett, büszkévé tesz, hogy tudtam követni a példáját.

– Az edzője azt mondta, a következő öt éve fogja eldönteni, mire viheti. Nem furcsa ezt hallani olimpiai bronzérmesként?

– Több olyan vágyam is van, amiről nem szeretnék lemondani. Huszonöt évesen még természetesen nem gondolok a visszavonulásra. Szeretnék még kijutni egy világjátékokra, illetve a 2023-as hazai világbajnokságot is megnyerném. Ha ezek összejönnek, utána visszatérhetünk a kérdésre.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!