Életmód

2010.03.14. 12:41

Hisztis vagy beteg?

Anikótól mindenki retteg. A családja, a szomszédok, még a gyerekei is. Pedig csinos, szép arcú, és ha néha egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, kifejezetten bájos. De ritkán mosolyog.

NANA.HU

Mindig valamiféle ijedt félelem tükröződik a szeméből. Mindenkire gyanakszik, mindenre van egy kellemetlen megjegyzése. Vagy ha épp nem piszkál valakit, hát panaszkodik. Véget nem érően. Van, aki azt mondja rá, igazi energiatolvaj, akitől legkevésbé azt szabad megkérdezni, „hogy vagy?”, mert erre az ártatlan udvariassági kérdésre olyan panaszáradat érkezik, hogy szinte agyonnyomja a kérdezőt.



Anikó egy vidéki nagyvárosban él a férjével, két gyerekével. Korábban lelkes, jó szervező volt, szívesen vett részt a közös programokban a cégen belül, ám mindennek vége lett, amikor jöttek a gyerekek. Élete tulajdonképpen beszorult a négy fal közé. A babaszobából egészen másképp néztek ki a dolgok. Akiket korábban szeretett, azokra irigykedni kezdett. Kezdetben sokszor hívta a munkatársait, később már csak a pletykákra volt kíváncsi. Aztán már arra se. Haragudott azokra, akik között régen jól érezte magát. Nem merte bevallani, hogy azért, mert ők most is jól érzik magukat, amiből Anikónak a gyerekek miatt ki kell maradnia, inkább mindenféle teóriákat gyártott. Hogy őt már nem is szeretik, hogy a háta mögött biztosan fúrják, hogy róla pletykálnak. És ezt addig-addig gondolta így, amíg el is hitte.

Ugyanis egy idő után már senki nem hallgatta végig a panaszait, egyre kevesebben hívták. És ő is egyre kevesebb embert hívott fel. A gyes végére már senkivel nem tartott kapcsolatot, nem hívott fel senkit. A szomszédaival is ugyanígy járt. Kezdetben sokat beszélgettek, később egyre kevesebbet. Mert közben furcsa panaszok kezdődtek nála. Félni kezdett. Férje még többet dolgozott, keveset látta. Szinte remegett, amikor a gyerekkel egyedül volt otthon. Görcsösen kapaszkodott a férjébe, mert lassan bevásárolni sem tudott egyedül, hiszen amint kilépett az utcára összeszorult a torka, szédülni kezdett, félt, hogy elájul. Mindig a vérnyomását mérette – a szomszédja ápolónő volt -, később gyógyszert is kapott a vérnyomására, aztán a szorongásai ellen. És ettől kezdve „igazi betegnek” érezte magát.

A férjével való viszonya is megváltozott lassan. Már nem tudott figyelni rá, a szex sem érdekelte. Annyira romlott az állapota, hogy a végén pszichoterápiás kezelésre volt szüksége. Bekerült a közeli nagyváros kórházába, ahol egész jól érezte magát. És egycsapásra javult a helyzete. Egyedül járt-kelt, megszűntek a tünetei. Ám amikor először hazament, otthon megint rosszul lett. Amikor visszatért a kórházba, szemrehányóan panaszolta rosszulléteit. Az orvosa azt kérte, írja le szépen, miért is érzi magát rosszul – otthon. Elgondolkodott, és leírta. Aztán el is mondta…

A házassága csalódást okozott neki. Élete beszűkült a férjére és a gyerekekre. Közben rájött, a férje nem is az az ember, akinek gondolta. Nem valók egymáshoz. A férje unalmas, mindig csak dolgozik, hiányzik belőle a romantika. Kiábrándult belőle. Pedig a férje rendes, nem iszik, a gyerekekkel is törődik, rengeteget dolgozik, mindent előteremt, de hát így még rosszabb mellette. Ha részegeskedne, ott hagyhatná… Így viszont… Így tiltakozása csak a panaszaiban fejeződhetett ki. Ha te nem vagy jó nekem, akkor én se leszek jó neked. Ha nem tudlak elhagyni, akkor addig feszítem a húrt, amíg nem leszek jó neked – durván így lehetne kifejezni panaszainak értelmét. Azáltal, hogy panaszaiba belekapaszkodott, azok jelentősége is megnőtt. Torokszorítása, apró szédülései már uralni tudták minden percét, mással se tudott foglalkozni, ha észlelte őket. S míg ezekkel foglalkozott, nem kellett szembenéznie a házassága csődjével, az emberi kapcsolatok leépülésével. Saját hibáival. Félt bevallani, még maga előtt is, hogy igazából saját magával elégedetlen. Hogy önmagát képtelen elfogadni. Ezért a világot tartotta gonosznak.

A neurotikus tüneteknek az a rendeltetése, hogy figyelmeztessenek: valami olyan gond, kudarc, csalódás támadt, amivel nem akarunk szembenézni. Erre saját testünk, életfenntartó szerveinket irányító idegrendszerünk figyelmeztet.
De a figyelemfelhívás kevés. Sőt, az orvostól kapott gyógyszer is. Változtatni kell. Na, ez már sokkal nehezebb. Meglepően sokan olvassák még ma is itt a nanán, a pánikrohamokról szóló írásunkat. És jönnek a kommentek, hogy „bizony én is…” és a segélykérés: „akinek sikerült megoldania, írjon, mondja el, hogyan lehet…”

Hogyan is? Kívülről könnyű tanácsokat osztani. Könnyű elmenekülni a panaszkodó, „nyafogó” kollégától, akinek „jó dolgában elment az esze…”
Vajon tényleg olyan jó a dolga? És vajon tényleg csak ő tehet arról, hogy idáig jutott???
Én is azt kérdezem – csak épp a másik oldalról: - szerintetek van valami jól használható megoldás? Vagy elég, ha legyintünk? Mindenki oldja meg maga a problémáit, nekünk is van épp elég...?

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!