Interjú az Ék zenekarral

2017.11.12. 18:20

Töretlenül tolni és élvezni az egészet

2014-ben alakult egy banda. Gitár, basszgitár, dob. Megnyerték az első generációs Cseh Tamás Programot (CSTP), de akkor már négyen voltak. A színpadra ugrott egy billentyűs, és betöltötte az űrt. Megszületett az Ék. Nemrég debütált második nagylemezük, a Whatever it takes.

Meszlényi Márk

A zenekar alapítása tulajdonképpen Lee Oliver (gitár, ének) és Kecskeméti Csaba (basszusgitár) nevéhez fűződik. Ők ketten együtt zenéltek a Cry Free nevű Deep Purple tribute bandában, de saját útra léptek. Kettejükhöz csatlakozott aztán Balasi Ádám (dob), így jött létre az a rocktrió, ami az együttes alapját jelenti. Ekkor 2014 februárját írjuk, ami az alakulás és a később megjelent February című nagylemez címadó dátuma. Elkezdtek dalokat írni, majd egy bordányi (Szeged melletti) tanyabulin Balasi összeakadt a Kőbányai Zenei Stúdióban már régebbről is ismert Oláh Bence Attilával. Levitte a próbaterembe, aztán felvitték a színpadra. Rögtön megvolt az összhang, megnyerték a CSTP-t és elkezdték a zenélést. 2015-ben kijött a lemez: February, a klip: God's Face (később a Legyen vörös című Quimby számból készült feldolgozás is kapott klipet), aztán indultak a koncertek.

Szóba került az underground, Bob Dylan, a Pink Floyd, a tudatosság, meg az, hogy milyen boldoggá tehet egyetlen lájk. A zenekar két tagját, Lee Olivert és Oláh Bence Attilát kérdeztem. Vagy hát beszéltek ők maguktól is.

Mi van meg előbb: a zene vagy a szöveg, és melyik a fontosabb?

B: A zene. Oliver sokszor stúdiómunka közben írja a szövegeket, de mindig a zene van előbb. Ha nem jó a zene, én nem is figyelek a szövegre. A szövegírás nagy félelme a kezdő zenésznek, mert nem könnyű, elég feszkós tud lenni. Sokszor nincs mögötte konkrét élmény, hanem csak egy kitalált történet, egy fantázia.

Ha tetszik a zene, mindenki azt lát bele, amit akar. A lényeg, hogy ha a szám bármelyik aspektusa megfogja az embert, már könnyebben kapcsolódik hozzá, és mi könnyebben juttatjuk el a közönséghez.

O: A zenét intuitíven írjuk, nem viszünk témákat, egy volt ilyen, a Steal (a 2017-es Whatever it takes egyik dala), amit én vittem, de abba is belenyúltak picit a többiek. Együtt csinálunk mindent, olyan akár egy közös jammelés, amire ráéneklem a szövegeket. Kép, hangulat, mikor mi. Egy gondolat, érzés, történet. Bár az elején picit féltem a Bencével való közös munkától, mert én gitározok, ő billentyűs, és a két hangszer hasonló frekvenciatartományban mozog, de rögtön megértettük egymást. Bence nem hülyegyerek.

Minden szövegetek angol, magyarul miért nem?

O: Abszolút nem zárkózunk el a magyar szövegektől, sőt! De úgy érzem, a dallamok, a zene nem azt a lüktetést hozza, nem lehet rá helyes prozódiával magyarul írni. A szövegírás szembeköpése, ha valaki módszeresen rossz prozódiával ír meg egy dalszöveget, aztán ráerőszakol egy olyan dallamot, ami nem illik a nyelvhez. Az nem ér! A magyar nyelvben az első szótag a hangsúlyos. Az angol flexibilisebb.

B: Minden zene a népzenéből indul ki, a zene a nyelvből. Ez a zenei kultúra, amiben mi mozgunk alapvetően nem magyar, nincs magyar gyökere.

O: Nagyon jó példák a Tankcsapda, a Hiperkarma, a Kispál... Ők nagyon jól össze tudják hozni a zenéjüket a nyelvünkkel. Az egész koncepció más az Éknél. A dallamokon van a hangsúly. A magyar nyelvnek van egy hangulata, ami az én számból furcsán hangzik. Például a szeretlek, a fáj...angolul valahogy máshogy hatnak ezek a klisék. Magyarul ez direktebben hat.

B: Azért mert magyar az anyanyelvünk.

Talán Beck Zoli mondta, hogy az angol dalszövegek sokkal kevesebb szót használnak, előszeretettel térnek vissza ugyanazokhoz a motívumokhoz.

O: Ezzel egyetértek, persze vannak olyan előadók, akik sokszor használnak ilyen kliséket, de elképesztő erővel juttatják el a mondanivalót a közönséghez. Ilyen Bob Dylan vagy Leonard Cohen. Persze van azért olyan Dylan-anyag, ami elég hardcore stuff, nem hiába kapott irodalmi Nobelt az ürge. Az inkább már költészet. Kevesebb emberhez jut el, pedig nincs rosszabbul megírva, mint a nagy slágerek, csak eggyel többet kell gondolkozni rajta. Egy összetettebb mondanivalójú, cizelláltabb anyag háttérzeneként talán már nem állja meg a helyét. Olyan, mintha könyvet olvasnál. Hasonló élmény, csak kevesebb ideig tart. Figyelni kell. Visszatérve az eredeti vonalhoz, a zene felé billen a mérleg a szöveggel szemben. Az első albumnál nem akartunk többet mondani annál, ami volt. A második album szövegei viszont rövidebb idő alatt születtek, de jobbak is, nem izzadságszagúak. Az első lemez személyes volt, a második kevésbé. Az már nem csak az én életem. Annyiszor láttam, hogy I, myself, meg me, én-én-én, hogy elegem lett magamból.

A második album hasonló az elsőhöz.

B: Talán ez a legjobb szó, igen, hasonló. Kvázi folytatása az elsőnek. Csak már kevesebb hibával.

O: Fejlődött a zenekar, zeneileg, hozzáállásban is. Azok a dalok az előjelei a második albumnak, amit már a Bencével együtt csináltunk. A God's Face, a Quimby-feldolgozás. Az első lemezre néhányan azt mondták, hogy ez rock, de jó, a másodikról pedig azt kérdezték, hogy ez még rock? Nehéz behatárolni, széles a skála.

Sokan azt gondolják, hogy a Tankcsapda meg az AC/DC a rock, és minden más az olyan furcsa. Ha így nézzük, akkor lehet, hogy mi vagyunk a minden más az furcsa, de rock.

Sokan hasonlítanak minket a Pink Floydhoz, ami persze jól esik, mert mindannyian rajongók vagyunk. De ugyanekkora hatást tett ránk többek között a Radiohead, a Foo Fighters, a Nine Inch Nails, a Nirvana, a Led Zeppelin, a Beatles, vagy a jazz.

Mi az oka egy zenekar berobbanásának?

O: Az aktuális trendek. Az alkalmazkodás. És hát fájó kimondani, de a pénz, ami biztosítja, hogy olyan sok helyen megjelenj, hogy ne lehessen kikerülni. Az emberek azt szeretik, amit kapnak. Ha a rádió Frank Zappát nyomatna éjjel-nappal, akkor újra divatba jönne. Régen sztár volt, ha ma van egy hasonló figura, csak egy szubkultúra jeles alakja lehet, és a megélhetésért küzdene szerintem.

B: Csak azért, mert te jó zenét játszol, nem biztos, hogy mögéd állnak.

O: Ez igaz, de hiszek abban, hogy ha komolyan gondolod és őszintén csinálod, akkor meghozza a gyümölcsét előbb-utóbb. Manapság már inkább utóbb. Más az eredmény, mint régebben. Maga a sztár szó is teljesen mást jelent már. A zene szétvált a sok matricának köszönhetően.

Ha felhívna valaki, hogy írjak, teszem azt egy Wellhello-számot, nagyon nehezen, vagy nem is menne. Más szemszögből nézzük a világot. Ők is komolyan gondolják azt, amit csinálnak, ügyesek. Mi is komolyan gondoljuk, de a mi nézőpontunkból. Az a kérdés, hogy el tudod-e hinni. El tudnak hinni valami olyasmit, ami kielégíti a tömegigényeket. Nem irigylem őket, mert nem azt képviselik, amit mi, de ez nem jelenti azt, hogy ne éreznék tiszteletet velük szemben. És azt sem szeretem, hogy sok ember lehurrogja ezeket a csapatokat, mert nem az ő ízlésüknek megfelelőt játszanak. Tessék, meg lehet próbálni! Az Ék nem feltétlenül azokhoz szól, akikhez a Halott Pénz vagy a Wellhello. Ha megmutatok egy HP rajongónak egy Ék-lemezt, nem valószínű, hogy szeretni fogja. Ez nem azért van, mert ő hülye, én pedig magas szinteken létezek, vagy fordítva, egész egyszerűen más emberek vagyunk. Nem érdemes ezen rágódni. Sokan elkövetik ezt a hibát és bekeserednek.

El kell hinned, ki kell tartanod és végig kell vinned a pályát! Underground vagyunk, és ez a legnagyobb veszély, ami minket fenyeget.

Nem szabad letörni, ha nincs annyi ember egy koncerten, vagy nem hallgatják annyian a számokat, ez nem az a játszótér, ahol kétmillióan nézik meg két hét alatt a videót. Nem szabad beleállni a földbe, menni kell tovább. Sokan itt adják fel, pedig csak egy kicsi kéne még.

B: Az underground nem feltétlenül jelenti a sikertelent. Nagyon sokan szeretik ezt a nem túlharsogott kört. Hallottam egy jó sztorit, amikor Paul McCartney besétált egy klubba egy szál gitárral a kezében, és azt mondta, hogy most itt szeretne játszani, mert már elege van abból a hatalmas tömegből, ami körülveszi őket. Ezeknek a szűk körű klubkoncerteknek megvan a varázsa.

O: Mondjuk tényleg vannak olyanok, akik annak örülnek, hogy kevesen vannak a koncerten. Hárman meg egy kutya. Mi még jobban szeretjük a klubokat, mint a nagy színpadot, nem mintha akkora tapasztalatunk lenne ebben. De a nagy térben távol van mindenki, egyedül vagy a hangszereddel. Nyilván hatalmas kiugrási lehetőség és fantasztikus érzés, hogy több ezren hallgatják, amit csinálsz, de a klubkoncert varázsa semmihez sem hasonlítható.

Az undergroundot sokan a lázadással azonosítják, van ilyen?

O: Az emberek lehet, hogy a 80-as, 90-es években lázadtak teszem azt a párizsis zsömle és a zacskós tej kultúrája ellen, most viszont nem létezik a lázadás mint olyan. Az underground most nem a lázadásról szól. Nem is tudom, miről szól, hirtelen. Elpuhult. Ma az a lázadás, hogy nem eszem az egyik gyorsétteremben, elmegyek egy koncertre, vagy meghallgatok egy lemezt az elejétől a végéig?

B: Zeneileg talán az, hogy befelé fordulsz. Nem tudom, nincs tiltva, amit csinálsz, nincs feszültség. Azt csinálsz, amit akarsz.

O: Kihúzták az underground alól a széket.

B: De ez nem feltétlenül rossz dolog. Inkább élek egy szabadabb rendszerben, minthogy sokkal többen hallják a zenémet. Nem szeretnék feszültséget köztem és a külvilág között, szabadon zenélünk, nincs megkötve a kezünk, és ez jó.

O: Egyvalami ellen talán mégis lázadunk: kialakulóban van egy olyan social-media generáció, ami elképesztően tudatosan építi fel magát mint brandet, tudják, kihez hogyan kell fordulni, mindennek megvan a helye. Azt kell mondanom, hogy 16 évesen szinte marketinges szakembernek számítanak. A felvételeik is jól szólnak, baromi jól néznek ki, hihetetlen gyorsan haladnak, de ez a fajta tudatosság valamit elvesz. Amiért megküzdesz, az sokkal inkább a tiéd lesz. Hiányzik az a folyamat, az a természetesség, ami a zenélésnek a gyönyörűsége. Én szeretem lefutni a feleslegesnek tűnő köröket. Valószínűleg egy kicsit maradiak vagyunk, és még keressük a helyünket az új játszótéren, de ez tök oké. Persze nem az a helyzet, hogy mi is várjuk a sült galambot, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a zenére. Az arany középút az, ha a zenei intuíció párosul a marketinggel meg a tudatossággal. De én tudom magamról, hogy nem tudom a kettőt összeegyeztetni, nem tudok kreatív alkotóból átvedleni promós emberré, ahhoz időre van szükségem.

B: De nekünk nem is ez a dolgunk. Az a jó, ha neked csak a zenével kell foglalkoznod, máshogy ez nem is működne.

O: Így van, csak így tudunk hitelesek maradni. Mi még az a zenekar vagyunk, ami ha kap egy lájkot, önfeledten tud neki örülni. És abszolút pozitívan éljük meg, ha új arcokat látunk a közönség soraiban. Van olyan, aki azért autóba ül, hogy egy másik városba utazzon és megnézzen minket. Szenzációs. És úgy érezzük, hogy a második album iránt már fokozottabb az érdeklődés, szóval az Ék halad, lassan, de biztosan. Mondjuk haladhatna eggyel gyorsabban.

B: Vagy kettővel.

O: Régen nem kellett akkora löket egy zenekarnak. Ha jó voltál a koncerten, minden következő bulin egyre többen lettek. Az emberek kíváncsibbak voltak, várták az újat. Manapság meg kell győzni az embereket, hogy mozduljanak ki otthonról és nézzenek meg egy koncertet, egy előadást ahelyett, hogy otthon letöltenek egy filmet. Vannak, akik egy nyári fesztiválba sűrítik az éves koncertlátogatási penzumot. Lusták az emberek. De mi töretlenül toljuk, és élvezzük ezt az egészet.

A zenekar neve?

B: Gondoltuk, hogy legyünk Fitymafék, de Olivernek nem tetszett a fitymaf része, ékezetet viszont mindenképpen akart.

O: Így van. De a viccet félretéve, úgy gondoltuk, hogy a névadásnak olyan röhejesen egyszerűnek kell lennie, mint a faék. Így született meg az Ék.

A végére pedig a jól megérdemelt zúzás:

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!