Olaszos vacsora ropogós pizzával és fonnyadt salátával

Valaha rózsaszínűek voltak, akárcsak az a kép, amit az étteremről az ismerőseim festettek.

Csak emiatt döntöttünk úgy, hogy egészen a Balatonig megyünk egy jó vacsoráért. A földvári domb tetején álló pizzériában március közepén és este nem kellett sorba állnunk, a miénken kívül csak két asztalnál voltak vendégek. A hirtelensárgára festett helyiségben egy nagy képernyős tévé természetesen olasz csatornára volt hangolva, valami valóságshow szólt, a fogadtatás azonban nem volt nagy show: amikor leültünk, már észrevették, hogy megérkeztünk és a két nem túl határozott és unalmasan kimért pincér felváltva érkezett az asztalhoz. Az étlappal annál inkább elégedettek voltunk: 16 húsos étel mellett, 19 féle saláta, 41 féle tészta és 24 féle pizzából kellett választanunk.

Mi egy olasz zöldséglevessel indítottunk és nem bántuk meg. Olyan volt, amilyennek lennie kell: puritán és valóban házias. Nem véletlen, hogy a húsos cannelloni és a lokálpatrióta szemlélettel Földvár névre keresztelt saláta megérkezéséig bíztunk is egy valóban kiváló olasz vacsorában. A cannelloni íze hibátlan is volt, talán éppen ezért volt csalódás a mérete és ha nagyon kekeckedni akarok, elmondhatom: a közepe nem sült át teljesen. A salátát már kedvetlenebbül néztük: látszott, hogy a felhasznált primőröket jóindulattal sem mondhatók frissnek. Igaz, mindezt ellensúlyozta az a pizzakenyér, amit a saláta mellé választottunk, mert az pont úgy volt jó ahogy volt. Vékony és ropogós, mégsem száraz, gusztán rózsás és pontosan annyira fokhagymás és fűszeres, mint ahogy elképzeltük.

A pizzákról szintén csak felsőfokban tudunk nyilatkozni, nem úgy a livornói halról, amihez valamiért - talán ez így olaszos - fejessalátát ajánlott a pincér. Amikor kihozták, kiderült, hogy ez az alig tenyérnyi lepényhal bizony egy gazdag és bőséges paradicsomos olivás szószban úszkál. Éppen ezért nem annyira díjaztuk a hozzá szervírozott leveleket, pláne, hogy a szélük kissé sárgásan barna volt már. A salátánál és a halnál is csak jobbat ettünk eddig, aznap este és úgy általában is.

Szerencsére azonban megkóstoltuk a desszerteket is, azokban nem is csalódtunk a tiramisu és a zuppa is igazi volt. Így végül akár jó szájjízzel is asztalt bonthattunk volna, ha a négy főételért és a három édességért, néhány ásványvíz kísérettel nem tízezer forintot fizettünk volna.

Távozásunk előtt egy népes asztaltársaság érkezett. Helybeliek lehettek, mert ismerősként köszöntötte őket a tulajdonos és mindannyian pizzát rendeltek, amiből szintén arra következtettünk, hogy jól ismerik a helyet. A Nápolyi Pizzéria ugyanis, a hazai pizzériák között valóban a jobbak közül való, de ez az étterem Nápolyban valószínűleg csak a turistákból élne meg...