Csúcstechnika kolbásszal, szalonnával a határban

– A Laci el van átkozva! – jelenti ki Bogdán István, amikor a Class Dominator megáll a somogyjádi tábla közepén. Defekt. Jobb hátsó, s immár nem először. Így aztán, amíg a kerekével vissza nem érnek Kaposvárról, csak két kombájn dolgozik a Somogyjádi Mezőgazdasági Zrt. 84 hektáros táblájában. Legalábbis egy ideig, ugyanis hamarost Birkás Béla is a földdarab széléhez érkezik a zöld John Deere-rel: neki a kaszapengéje törött el, s ki kell cserélni. Utóbbi meglehetősen ritka, aratási szezononként talán, ha kétszer fordul elő, ha szerencséje van, erre a nyárra letudta. Nekilátnak, s nemsokára ismét visszaállhat a táblába – egy jó kombájnos maga javítja a gépét, százból talán egy eset akad, amikor igazi szerelőre van szükség, de akkor már tényleg nagy a baj...

A hajdani téeszből alakult cég brigádja amúgy reggel fél kilenckor kezdte a tábla aratását, előtte még nedves volt a búza, így szó sem lehetett, hogy rámenjenek. A gépek először bedűlőztek, vagyis a megyén – a saját földdarab határán – vágtak sávokat, hogy legyen helyük ráfordulni a hosszú szakaszokra. Hat méter széles sávot vágnak, óránkénti négy-öt kilométeres sebességgel haladnak attól függően, mennyi a gabonaszár. A szállító traktorok az út széli fák árnyékában várják, mikor lesz ürítés, a vontatók vezetői addig beszélgetnek, igaz, amikor a John Deere, vagy a Horváth László vezette New Holland fordul, megszakad a kvaterkázás: egyfelől a kombájn végén a szecskavágó elképesztő apríték- és porfelhőt vág az arcokba, másfelől a zaj is átkiabálhatatlan.
– Bent nem olyan vészes – jegyzi meg Bogdán János traktoros. – Ezek a masinák már elég jól szigeteltek, akár rádiót vagy cédét is lehet hallgatni. És ami még fontosabb, van légkondi, másképp ugyanis ki sem lehetne bírni bennük. Lenne vagy ötven fok.

Azért a napon így sem kellemes, főként délután, amikor már oldalról tűz, s hiába a sötétített üveg és a klíma, égeti a sofőrök kezét. A traktoron is, így a Viktor néven bemutatkozó ifjú éppen két árnyékolót készít kockás ingekből. Egyelőre ráér szöszmötölni, még félig sincsenek a kombájnok, melyek óránként úgy két hektárral végeznek. Így ezt a táblát két nap alatt tudják learatni.

– Étkezési búza, s remek a minősége – állítja Szerényi Zoltán, a cég vezetője, aki természetesen kijött ellenőrizni a munkát, s persze rögtön kiszúrja a tábla közepén álló kombájnt. A társaság tagjai egymás szavába vágva számolnak be a történtekről, melyet a főnök meglepő nyugalommal vesz tudomásul.
Közben megtelik a New Holland, így Bogdán János indul az ürítéshez. Átlagosan 30-40 percenként kerül erre sor, mire ismét szükség lesz rá, a traktoros le is tudja rakni rakományát a cégnél. A kisebb fennakadások ellenére óramű pontossággal zajlik minden, rutinmunkáról van szó, reggeltől délig mennek a kombájnok, aztán jöhet az ebédszünet, majd a meló ismét, ezúttal sötétedésig.

– Kolbász, szalonna, kenyér, paprika, paradicsom, mint a régieknél – vázolja a menüt Viktor. – Minden jöhet, ami bírja a hőséget, azaz például a svédgomba nem ajánlatos...
– Na, a kollégát mindjárt megnyesi a kombájn – oldja tovább a hangulatot Bogdán István, amikor látja, a fotós egészen közel merészkedik a megyéhez közeledő John Deere-hez. – Vigyázzon! – kiált oda neki –, régi bútordarab, már nem lát jól...

Persze ez csak zrika, a sofőrök mindegyike évtizedek óta ül a fülkében – mivel nincs rendszámtáblája, elvileg bárki ugyanúgy vezetheti, mint a biciklit, persze tanfolyam nélkül senkit sem engednek a fülkébe, ráadásul gyakran minden típusra külön vizsgáztatják az embereket –, akár csukott szemmel is rá lehetne engedni őket a földekre. Ez néha szó szerint is érthető, a bágyasztó időben a monoton zakatolás közben néha bizony előfordult már, hogy a vezető egy hosszabb soron elbóbiskolt.
– De a megye előtt mindig felébredt – szúrja közbe Viktor –, ráadásul egy centit sem tért ki a sávból!

A nagy pontosság miatt GPS-re gyanakszunk, ám kiderül, felesleges a ketyere, a fák, a bokrok, a vetés iránya a hozzáértőnek olyan, mintha helyrajzi számokkal bővített térképet böngészne. Ott a nyárfánál van vége a birtoknak, arrább a fűzfabokrokra kell figyelni, de a föld egy-egy repedése, egy kiszáradt terület vagy az árok bizonyos törése is kiváló igazodási pont.

– Ma már egészen komfortos az aratás – magyarázza Bogdán István. – A gép tárolja a szemet, szecskáz, régen a traktoros egész nap nyelte a port, a bogarakat, száraz növényt, amikor párhuzamosan a kombájnnal haladt. Persze az aratógép vezetője is, főként, amikor még csak ponyvás vagy ne adjisten nyitott volt a vezetőrész. És a szalmát is csak lerakta a gép a kocsi mögött. Mondjuk kétszer annyi ember kellett egy ekkora földre, mint most.
– De annak is hogy tudtak örülni – szól közbe Szerényi Zoltán. – Mert korábban csak a kasza jutott...

Többen gyorsan számolgatni kezdenek, a mostani 84 hektárt mennyi idő alatt lehetne learatni az évszázados módszerrel. Némi egyeztetés után arra jutnak, egy ekkora táblával egy ember egy évig elbíbelődne.
– Úgy ötvenen egy hét alatt végeznének vele – összegez Viktor. – Elöl menne az első kaszás, ő diktálná az iramot, s persze több bért is kapna, mint a többiek. És kellenének az asszonyok, akik szedik a kévét. De azt hiszem, elfogyna a szalonna és az aratópálinka...

– Annak idején apámmal még én is jártam hajnalban kaszálni – ábrándozik el Bogdán István. – Fél négykor indultunk, a kelő napot már a földön láttuk. Emlékszem, lógott a pipa a szájából, de sohasem húzott mellé.
– Az öregek még nagyon értették a dolgot – bólogat Bogdán János. – Láttam a Fejes Jóska bácsit, százas-száztízes kaszával beállt a táblába, behajolt, s egy százméteres sort egy szuszra levágott. Olyan dereka volt, mint a vas...
Tisztelettel beszélnek az öregekről, látszik, tudják, mekkora munkának számított, hogy a kenyérgabona a csűrökbe, tárolókba kerüljön, s becsülik, hogy nekik könnyebb sor jutott, mint szüleiknek, nagyszüleiknek.
– Persze ha szükség lenne rá, mi is meg tudnánk csinálni – állítja Bogdán István –, hiszen senkitől sem idegen a kasza. Gyerekként még rá voltunk kényszerítve, otthon is használta az ember, s ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. De kellene két-három nap, míg belejönnénk.
– S az első estére mindenkinek leszakadna a dereka, válla – ismeri el Viktor. – Szóval jobb ez így. Igaz, viszont legalább lenne munkájuk az embereknek. Mert csudajó dolog a gépesítés, csak éppen egyre kevesebb munkáskézre van szükség a mezőgazdaságban, s ezt nyögik a falvak.



– Már állatot is alig tartanak – teszi hozzá Szerényi Zoltán. – Nincs is szükség a szalmára, alig veszik. Bár néhány éve, amikor nagy volt a szalmahiány a dunaújvárosi papírgyár idáig is eljött, mert nekik ez jó alapanyag, de mostanában nem nagyon kell senkinek, vagy csak filléreket akarnak fizetni érte. Akkor inkább betárcsázzuk, tele van tápanyaggal: foszfor, nitrogén, kálium, jó a műtrágya helyett.

A társaság tagjai megint csak bólogatnak, aztán ketten is traktorra pattannak, ismét megteltek a kombájnok tartályai. Ürítés után a vontatók nagy port kavarva megindulnak a köves út felé. Ott megy a jövő évi kenyér...