Ausztriában nőtt fel, mégis a magyar néptánc a mindene

Ausztriában született, és ott is nőtt fel a szüleivel, mégis több mint 12 éve a magyar népzene és néptánc bűvöletében él. Hogy kezd el egy osztrák fiatalember magyar botost járni?

Már viszonylag idős, 11 éves voltam, amikor elkezdtem táncolni. Ez 2007-ben volt, amikor apukám elvitt Kárászra a Bécsi Magyar Kultúregyesület-Délibáb tánctáborába. Nagyon jól éreztem magam, ott ismertem meg Török Sándort, ő volt az első tánctanárom. Rengeteget köszönhetek neki. Később aztán tagja lettem a Délibáb Együttesnek, és ott folytattam. Sokáig „cikinek” tartottam a néptáncot, a népzenét, eleinte el is titkoltam az osztrák osztálytársaim előtt, hogy mit csinálok a szabadidőmben.

De nem is Bécsben élt akkoriban, a szülei hordták a próbákra?

Igen, Ausztria második leghidegebb városában, Zwettlben születtem, és a szüleim válása után apukámmal Sankt Pöltenbe költöztünk, ami nincsen olyan messze Bécstől. Onnan ingáztunk át az osztrák fővárosba heti kétszer a próbákra. Oberhofer Fritz a Délibáb művészeti vezetőjének hirtelen halála után apukám, Kilyénfalvi Gábor vette át a kultúregyesület irányítását, ezért attól az időszaktól kezdve már nagyon intenzív kapcsolat fűzött a tánchoz.

Most néptáncosnak tanul, de nem ez az eredeti végzettsége.

Vendéglátóipari szakközépiskolát végeztem Ausztriában, szakács-pincér az eredeti végzettségem. Baristaként dolgozom. Érettségi után az akkori barátnőmmel kitaláltuk, hogy Sopronba költözünk és ott folytatjuk a táncolást. Kiváló csapatba kerültem, nagyon jó tanáraim voltak. Három nagyon hasznos évet töltöttem ott. Később Pestre költöztem, mert úgy gondoltam, hogy a néptánc „kályhája” a fővárosban van. Emiatt is szerettem volna a Táncművészeti Egyetemre bekerülni, amiről sajnos néhány ponttal lecsúsztam. Feladni azonban nem akarom. A következő próbálkozásig a Fóti Népművészeti Szakgimnáziumban tanulok néptánc szakképző szakon. Taba Csaba segítségének hála rengeteget fejlődtem, és az idén újra megpróbálom az egyetemet. Jelenleg a nagyszüleimmel élek, és a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttesénél ropom.

Említette, hogy sokat fejlődött Fóton. Mi volt az, amiben a leginkább javulni szeretett volna?

Örök elégedetlen vagyok. Látom magamon a hiányosságokat, páros-és szólótáncban egyaránt. Mindig van hova fejlődni. Úgy gondolom ,hogy az ember mindig tanítvány az élete során, így van ez a táncban is. Sose elég a népiből.

Mit ad önnek a tánc?

A gyökereimet. Adott valamit, amit Ausztriában nem találtam meg. Ott születtem, ott nőttem fel, ismerem az ottani jólétet. Ausztria egy nagyon gazdag ország, kiváló az infrastruktúra, az ipar, az közoktatás. Nekem ott mindenem megvolt, mégsem éreztem úgy, hogy odavaló lennék. Bárki bármit mond, a honvágy nem tűnik el, még a második generációból sem. Éppen tegnap voltam Bécsben a Délibáb éves gálaestjén, és ott is sok barátom mondta, hogy visszaköltözik majd Magyarországra.

A nyugati globalizált világ nem tudja helyettesíteni, pótolni azokat az értékeket, amiket a gyökerei adnak az embernek. Kiskoromban nem mindig voltam tisztában azzal, hogy magyar vagyok vagy osztrák, de a néptáncnak hála egyértelműen kiderült, hogy magyar.

A tánc egy értelmes szórakozási lehetőség, amihez kell némi fizikai és szellemi felkészültség, meg kell felelni a dinamikai, plasztikai és ritmikai alapelveknek, de leginkább mégiscsak kikapcsolódás. Ezen kívül olyan értékekre is felhívja a figyelmet a tánc , mint a szeretet, a tartás, a tisztelet és a barátság. Ezek mind fontosak számomra. A tánc mindenkit boldoggá tesz, táncost és nézőt egyaránt.

Van titka a néptáncnak?

Van. Mint minden művészetnek. Mindenki kicsit máshogyan fogalmazza meg ugyanazt a figurát, motívumot. Nagyon individuális és improvizatív műfaj. Mindenki kicsit másképpen járja el ugyanazt, az előadásmód függ attól, hogy milyen a napszak, az évszak, a hangulat, hogy eltört-e a karja, ittas-e, fiatal-e vagy idős a táncos, illetve milyen magas. A 185 centimmel és 85 kilómmal már eleve máshogyan táncolom el azt, amit anno a 165 centis bácsi a 70 kilójával. Ő pusztán kikapcsolódásból táncolt, nekem ez a hivatásom is.

Mi a következő cél, az egyetem mellett?

Több is van. Amióta táncolok arra vágyom, hogy egyszer majd Örökös Aranysarkantyús Néptáncos legyek. Idővel pedig majd tanítani is szeretnék, továbbadni, amit tudok, de addig még nekem is sokat kell fejlődnöm. A tánc előadóművészet és hagyományőrzés is. Megtisztelő, hogy koreográfusként átadhatok a nézőknek egy gondolatot, egy érzést, egy történetet vagy megfogalmazhatok egy társadalomkritikát a tánc nyelvén. Tanárként pedig hivatásnak tartom, hogy továbbadjam a kulturális nemzeti örökségünket a következő generációknak.

Honnan ered a Kilyénfalvi név?

A családunk a nevét örmény-székely dédnagypapának köszönheti. Őt Klucs Ödönnek hívták, és Uzonban született Sepsiszentgyörgy mellett, viszont Gyergyószentmiklóson nőtt fel, ami Kilyénfalva határában van. Miután elzavarták őket a románok, Magyarországra költözött, és megváltoztatta a nevét, így lett Kilyénfalvi. Azért tette hogy emlékezzen a szülőföldjére.

A családjában is van hagyománya a zenének vagy táncnak?

Az egész családom, minden felmenőm kötődik a komolyzenéhez. A nagymamám, Somogyi Veronika Ajkán volt zongoratanár és zeneiskolát igazgatott, nagyapám, Mező Imre, zeneszerző Liszt Ferenc kutató, és ő alapította a Liszt Ferenc Társaságot is. A másik nagymamám Hambalkó Edit zongoraművész volt, és egyetemi docens a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Anyukám kamaraművészként és hegedűtanárként dolgozik évtizedek óta, apukám pedig hegedűkészítő mester. A komolyzene generációk óta a családunk életének meghatározó része. Én is csellóztam és klarinétoztam egy darabig, de aztán beleszerettem a néptáncba. Így én egy kicsit kilógok a sorból, mert táncos egyedül csak én vagyok a családban.