Költőként háborúztak, költőként szerettek

Az Irodalmi Magazin legújabb, Katonák, költők, szerelmek című száma a magyar irodalom vitézeinek állít emléket: azoknak, akik kívül-belül, tollal s karddal egyaránt megvívták háborúikat, hódítani, harcolni, s hinni törekedtek – minden értelemben.

A lapszám tematikus szerkesztője Mórocz Gábor, aki előszavában meghatározza az aktuális témát: a magyar katonaköltészet főbb vonulatait. Rámutat arra is, hogy a lapszám Várkonyi Nándor Magyar katonaköltők című könyvének tematikáját lazán követi. Ez minden bizonnyal annak is örömöt okoz, aki az említett művet nem ismeri, az Irodalmi Magazin száma ugyanis rendkívül sokoldalúan, izgalmas részleteket megvilágítva, a szerelemben és a háborúban lecsupaszodott költőlelkeket tisztán és tisztelettel tárja a közönség elé.

Sárközi Máté: Ének a katonákról (részlet)
Sok szép hadak majd indulnak,
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltonak.
Álgyúk, puskák ha ropognak,
Az szép kopják romladoznak,
Az vitézek vagdalkoznak,
Pogány fejek földre hullnak.
Rettenetes fegyver fénylik,
Majdan leszen álgyú-zengés,
Seregek közt nagy üvöltés,
Sebesedik, sok fő esik.
Könyörögjünk istenünknek,
Adjon erőt seregünknek,
Bátorságot mi szívünknek,
Vígasságot mi lelkünknek.
Örök Isten, légy mellettünk,
Pogányokkal víjj érettünk,
Hogy ne legyen ellenségünk,
Kivel téged mi dicsírünk.
Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok mernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hagynak,
Igaz hitért kik megvívnak.

A központi téma mint toposz, illetve a kronológiai rend, a színes illusztrációk, a bemutatott szöveganyag és a tanulmányok, cikkek befogadható stílusa és terjedelme miatt akár oktatási segédanyagként is jól használható (a tananyag kereteit persze bőven kitágító, sőt, más-más kontextusba helyező) lapszám egészen izgalmas életrajzi adalékokkal, kizökkentő megközelítésekkel, megrendítő vagy épp ezidáig figyelmen kívül hagyott szövegekkel rukkol elő. Az informatív, sodró szövegeket olyan megragadó illusztrációk kísérik, mint – mások mellett – Edmund Leighton Istenhozzádja, Munkácsy Mihály Honfoglalása, az Ismeretlen festő Kinizsi-portréja, Than Mór Újoncozása, Irinyi Sándor: Thury György halála című alkotása vagy épp Wathay Ferenc saját Énekeskönyvéhez készített rajzai.

A Szent László-énekektől indulva a históriás és vitézi énekeken át megvilágítja a kort, melyben „a harcias ethosz és a költői eszmény sokszor egybeforrt, a vitézségben megtestesült emberi minőség és a költői invenció mintegy karöltve járt”, de jól láthatóvá teszi azt a folyamatot is, melyben „a felvilágosodás korában elkülönül egymástól a katonai hivatás és a költői, írói erény”, a legújabb kor háborús költészetében a század borzalmaival szembesülő szellem pedig „a halál elé vetett ember belsejét, indulatait, lelkivilágát igyekszik feltárni”.

De melyek a magyar irodalom katonaköltészetének ilyen izgalmas pontjai? Halmágyi Miklós a középkori Szent László-énekeket vizsgálva többek között megválaszolja azt a kérdést, hogy Szent László király tényleg magas volt-e, vagy hogy hogyan kerül egy magyar jelző a lovagkirályról szóló latin énekbe („dictus Bator Ladislaus”). Ugyanő a középkor és a kora újkor vitézi témájú énekeiről értekezve ráirányítja a figyelmet a Toldi Miklós „árnyékában” tengődő magyar hős vitézre, Kádár Istvánra, de felidézi a katonaélet szomorú oldalát is: a fogság szörnyűségeit például Wathay Ferenc Ázsiának földe, eluntalak nézni… című panaszos költeményén keresztül illusztrálja. Wathayról A Fekete torony foglya címmel Gy. Szabó András közöl tanulmányt: az egykori vicekapitány fogságban írta saját kézzel illusztrált Énekeskönyvét.

Wathay Ferenc sír a cellájában (Énekeskönyv – illusztráció)

Wathay Ferenc: Kilencedik ének (részlet)
Ázsiának földe, eluntalak nézni, Európábul szömlélni,
Mivel megtiltatott énnekem tebenned, mint akarnám, úgy járni,
De mint madárkának, résén kalikának, bánom, kell úgy rád nézni.
Látom, hogy vagy ékös, heggyel, völggyel díszös, hol lehet örvendetesb,
Tudom, hogy még beljebb ennél is vagy kedvesb s lakóknak édösségösb,
De Pannoniának földe nekem hasznosb, volna még békességösb.
(...)
Tenger tiszta vize, szép igyenessége s rajta hajók szépsége,
Fölvont vitorlákon széltül sebessége, örvendetös menése,
De az Duna vize volna, szőkesége szívem jobb kedvessége.
Ázsia naranccsal, szép öreg citrommal, béves pomagranával,
Tengeri halakval, aranyszűnő borval, bévelkedik sok jókkal,
De magyarországi szép piros almákval, tartnám én fejér borval.

Diószegi Szabó Pál: Phoebus papja, Mars katonája? című írásában Janus Pannoniusról szólva azt az ambivalenciát vizsgálja, hogy a háborúval kapcsolatos erények hirdetése és a békére való törekvés számos humanista életművében egyszerre érvényesült.

Balassi lengyelországi „bujdosásairól” mesél részletesen írásában Zsille Gábor, Bánki Éva pedig katonaköltőnk trubadúr-vonásait keresi.

Nényei Pál már-már drámai hangulatot teremtő írásában Zrínyi Miklós Epigrammatáját mint a lelkiismeretet újból és újból ébresztgető „belső késztetés”, cselekvési, alkotási vágy verssorokban való megtestesülését hozza elénk, és megmutatja, hogy Zrínyi Miklós végül arra jutott, hogy a férfit az üdvösséghez nem a szerelem, hanem a hősi tettek sora, a folyamatosan gyakorlott bátorság juttatja el.

Praznovszky Mihály: Kisfaludy Sándor szerelmes csatái című írásában idézi Szerb Antalt, aki azt mondja, hogy „Kisfaludy Sándor volt talán az egyetlen jobb költőink közül, akinek sikere volt a nőknél.”

Külön fejezetet érdemelt a lapszámban 1848-49 katonaköltészete: a Hermann Róbert történésszel készült beszélgetés mellett Gábor Dávid Petőfi Sándor katonaéveit, Bolla Eszter a 190 éve született és 150 éve elhunyt Szendrey Júlia emlékét idézi fel. Szabó Eszter Vajda János: Egy honvéd naplójából című emlékezését mutatja be.

Gyóni Géza: Könyörgés a harc hajnalán
Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.
Aláztál engem barmok vályújáig
S hajcsárt rendeltél úrnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyíltak
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.
És mégse kérem, hogy énrám tekints
S megsokalld szörnyű vezeklésemet.
Csak őt tekintsd, a gyöngét, szomorút,
Aki sohasem vétett ellened.
Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengő igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?
Ki mondja néki eztán: „Gyönyörűm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy”.
Így elhervadni engednéd-e őt,
Ó én Uram, kit jónak mondanak.
Lásd, nem dicsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben asszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?
Nem kértem, Uram, tőled semmit is,
Mert nem alkottad kérő szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!

A 20. századhoz érve olyan megrendítő életművekkel találkozunk, mint Gyóni Gézáé, akinek Könyörgés harc hajnalán, vagy Csak egy éjszakára című versei pontosabb képet adnak a háborúról, mint bármely történelemkönyv. Ady és Babits, Balázs Béla és a mindkét világháborút különböző országokban átélő Faludy György költészete is új fénytörésbe helyezik katona és költő, költő és katona belső konfliktusát, Devecseri Gábor új oldalát mutatja meg Önkéntes határőr című elbeszélő költeménye révén, eltűnőben lévő bakahistóriákból nyújt egy csokorra valót Vári Fábián László Tábori posta című önéletrajzi regényének 35 fejezetében, és előtérbe kerül háború és technika összefonódásának témája is.

„Nem huszadik, tizenkilencedik
század volt még, mikor az emberek
örök haladásban hittek, pedig
árnyéktornyok nőttek a fény megett.
A tudomány és a technika sokat
ígért és nyújtott, de a balkán hegyek
közt megették a hadifoglyokat,
mert mindhárom hadsereg éhezett.”
(Faludy György: Véres évszázad – részlet)

A lapszám méltó megkoronázása Szmeskó Gábor Pilinszky János háború-feldolgozásáról szóló írása, talán épp azért, mert mindeddig Pilinszky szemlélte a lehető legtágabb kontextusban a katonaság-harc-háború kérdéskörét, azt a szenvedés, dehumanizáció, bűnösség és magány fogalmakon keresztül Krisztus passiójával összefüggésbe hozva.

Harmadnapon című kötetének legismertebb ilyen témájú versei (Francia fogoly, Frankfurt, Parafrázis), vagy az Önarckép 1944-ből című egysoros azok, melyek ha értelmet nem is, de jelentést adnak a totális háborúban dúló totális értelmetlenségnek, és azt állítják a középpontba, ami a lényeg: „a könyvek kezdtek anakronisztikussá válni. Sorra dobtam ki őket a vagonból; emlékszem, Romain Rolland Dante-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az úgy maradt velem, mint egy kutya.”