Törött kéz, töretlen hit

2020.07.16. 09:00

Kovács Péter nosztalgiával gondol vissza az eltelt évekre

Kettős sikert ért el Kovács Péter a Kézisek kézise-választáson. Először is megnyerte, Nagy László, Varga István, Perez Carlos, Éles József és a többi idol előtt. Másodszor: senki, még a legelvadultabb fórumozó sem vetette fel, hogy miért nem X vagy Y lett minden idők legjobbja. Megkérdőjelezhetetlen klasszis és mérce – játékosi és edzői pályája mégis számos kérdést kínál.

Ballai Attila

Mennyire foglalkoztatta közös játékunk, várta-e az eredményhirdetést, és ha igen, mit remélt tőle?

Ilyenkor szokás azt mondani: nem foglalkoztam vele, én viszont bevallom, igen. És bíztam benne, hogy a dobogóra csak-csak jó lehetek, de azt gondoltam, Nagy Laci a nagy esélyes.

Miért? Jobbnak vagy manapság már ismertebbnek tartja saját magánál?

Hosszú ideig volt a világ egyik legjobbja, és az természetes, hogy sokkal többen látták játszani, mint a régieket.

Varga István, Marosi István, Kovács László és Fenyő András az ön előtti generáció, mégis mindannyian bekerültek a legjobb tízbe. Ez őket dicséri inkább, vagy a szavazókat?

Gyerekfejjel néztem őket, zsenik voltak. Kovács László szerint Fenyő András a valaha élt legjobb magyar játékos, és neki hiszek, mert a legkedvesebb edzőm és jóbarátom. Varga Pista pedig maga volt az őserő. A válogatottban egy dinamométerrel tesztelték, milyen erős a szorításunk; az övét nem tudták megmérni, nála kiakadt a mutató. Nagy Laci mellett ő és Éles is nyerhetett volna.

De ön nyert. A pólósoknál győztes Faragó Tamás 1952-es születésű, a női kézilabdázóknál Gódorné Nagy Marianna 1957-es, ön 1955-ös. Ugyanaz a korosztály. A sportolóvá érésük korában keresendő a közös ok, vagy másutt?

Az biztos, hogy nekünk akkor egészen mást jelentett a sport. Nem egzisztenciális kiugrási lehetőséget, ez eszembe sem jutott. Az már gyakrabban, hogy „hú, kézilabdázhatok, és ezért még pénzt is adnak”. Igaz, egyedülállóként csak én kaptam lakást a Honvédtól, és ezért az összes feleség engem utált, mert mindig nálam kártyáztunk. Komolyra fordítva, a sport, a kézilabda szeretete, inkább imádata lehetett, ami döntött.

Akkor is, amikor az 1986-os vb-n Algéria ellen kezét törte, de a hátralévő négy mérkőzésen nemcsak hogy játszott, hanem huszonnégy gólt is lőtt?

Belső késztetés is volt, a csapattagok is kérleltek. Két helyen tört el a lövő kezemen a kézközépcsontom, a kórházban az orvos németül kijelentette: „Az ön számára véget ért a világbajnokság.” A mi orvosunk erre rávágta: „De hát játszania kell.” A svájci pedig ránézett és visszakérdezett: „Érti egyáltalán a kolléga, amit mondok?” Aztán visszamentünk a szállodába, és levágtuk a gipszemet.

Kovács Péter a Békéscsaba NK SE új edzője
Fotó: Lehoczky Péter

Az 1986-os ezüstben és dacban benne volt az előző két vb elképesztő balszerencséje és csalódása is?

Benne. Mindkétszer millimétereken múlott. Illetve 1978-ban még annyin sem: ha a románok egyértelműen időn túli gólját nem adják meg, két ponttal megyünk a középdöntőbe, és akár vb-döntőt játszhattunk volna.

Minden azért nem jöhetett össze, így később a felnőtt szövetségi kapitányi kinevezés sem. Még mindig fáj?

Igen, fáj. Ha a környező országokat nézzük, a kiemelkedő játékosok mindenhol megkapták ezt a lehetőséget. Én nem. Pedig kilenc évet éltem Németországban, megvolt a játékosmúltam, a szakedzői végzettségem, a nyelvtudásom, a tapasztalatom, a kapcsolatrendszerem. Viszont soha nem volt „keresztapám”.

Csak az hiányzott? Az ógörög drámák óta tudjuk, hogy a tragikus hős egyik fő jellemzője rendíthetetlen értékrendje, amely nincs szinkronban a korával, a környezetével. Nem ismerős valahonnan?

Valóban, nem voltam soha hajlékony, mindig próbáltam a saját értékeimet követni, ez biztosan belejátszott abba, hogy így alakult. De a férfiaknál és a nőknél is minden korosztályban, felnőtt élcsapatoknál is edzősködtem, és voltam szövetségi kapitány is. Igaz, Törökországban, ahol nagyon jól éreztem magam, büszke vagyok rá, és arra a szeretetre, tiszteletre, amit ott kaptam.

Egyszer azt találta mondani, inkább zsíros kenyéren él, de soha sehova nem ajánlkozik. Nyugtasson meg, azért nem él zsíros kenyéren, ugye?

Abszolút nem, csak példaként mondtam. De nemrég megszegtem az elvemet, bejelentkeztem a Honvédhoz. Mindig szenvedélyes Honvéd-szurkoló voltam, gyermekként az ablakunkból ráláttam a pályára, ott kezdtem, ott értem fel a csúcsra. Annyit kaptam az egyesülettől, hogy szeretnék valamit visszaadni. Úgy gondoltam, nekem a Honvéd a családom, ott mindig lesz helyem. Tévedtem, nem kellettem.

Ünnepi interjú lévén e téma részletes kifejtését hagyjuk máskorra. Zárjunk azzal, amit Faragó Tamástól is megkérdeztem, miután őt is minden idők legjobbjává választották: aki ismert és népszerű sportág bajnoka, azt játékos-pályafutása befejezése után érheti még olyan inger a sportban, ami vetekszik a korábbiakkal? Mit jelent önnek ez az elismerés?

Sokat. A sportolói és az azutáni, két különböző életforma. Hál’ istennek megéltem, hogy a Szegeddel Magyar Kupát nyertünk, ez is nagyszerű érzés, de mégis más. Más, ha a fizikumodat, a testedet tetted hozzá valamihez, és más, ha az eszedet, a tapasztalatodat, a tudásodat. Hatszor voltam bajnok a Honvéddal, egy aranyat, lehet, feláldoznék azért, amit a Szegeddel nyerhettünk volna a Veszprém elleni döntőben. De talán mégsem. Semmit sem adtak ingyen, ezért is gondolok vissza szeretettel, nosztalgiával az eltelt évekre. Örülök neki, ha mások is emlékeznek minderre, mert aki elfelejti a múltját, annak nem lesz jövője sem.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!