Grindhouse: Halálbiztos – Tarantino megint szórakozik velünk

A Grindhouse azoknak az amerikai mozitermeknek a neve, ahol még anno a hetvenes években ócska, alacsony költségvetéssel elkészített filmeket vetítettek, és voltak olyan akciók, hogy egy jegy árával kettő filmet lehetett megnézni. Ennek megfelelően a Grindhouse is  két filmből áll, amelyeket Quentin Tarantino és Roberto Rodriguez rendeztek, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek másodvonalbeli filmjei iránt leróják tiszteletüket. A Grindhouse Magyarországra sajnos, vagy szerencsére már kettévágva érkezett. Sajnos, mert együtt biztosan ütősebb a két film, és szerencsére,  mert jóból is megárt a sok. 

A Halálbiztos az említett produkciókra jellemző stílusjegyeket vonultatja fel, és nem csupán a tartalmában, hanem megjelenésében is. Néha elmegy a hang, fekete-fehérbe vált a kép, romlik a minőség, szándékosan rosszak a vágások, amelyek alapjában véve idegesítőek lehettek annak idején, amikor élesben volt ilyen a film, ám Tarantino szemüvegén keresztül ettől csak érdekesebbé válik a mozi. Úgy figurázza ki a hibákat, hogy miközben vicces, mégis érezhető a tisztelet az ilyen típusú filmek iránt.

A film első felében néhány dögös nőci pumpálja magába a tequilát, miközben mindenféle csajos dologról szövegelnek. A hangoskodó lánybanda mindenkinek felkelti a figyelmét, ám valaki olyan is kipécézi őket, akinek elég sötétek a szándékai. A film második felében néhány másik belevaló csirke dumál össze-vissza, majd jön egy kis adrenalin növelő autós száguldozás, hogy aztán minden jó legyen, ha végen van.

A Halábiztos sztorija, ahogy látható, nem túl bonyolult.  Ám ebben a filmben nem is a történet a lényeg, hanem a hangulat, a karakterek és a duma. Tarantino ezúttal azt igyekszik bizonyítani, hogy nem csupán a bűnözők szlengjéhez ért, de konyít valamicskét a fiatal, vagány csajok lelkivilágához, hiszen a film nagy részében az ő párbeszédeiket követhetjük nyomon. A sok dialógus persze igencsak lelassítja a cselekményt és bőven hagy időt arra, hogy a néző átérezze a film hangulatát és beleillessze magát a történetbe. A hosszas bevezetőt nem lehet kikerülni, amely nyilván nem tetszik majd mindenkinek, mert kell hozzá türelem.

Miután szinte mindent megtudtunk szereplőinkről, jöhet a húsdaráló. Az akciódús autós jelenetek ugyanis nem nélkülözik a véres részleteket. Amúgy tarantinósan fröcsög a művér, repülnek a testrészek és káromkodnak hőseink. Az autórajongók is megtalálják a számításukat, mert az autós üldözések feszesek és látványosak, bár viszonylag sokat kell várni rájuk.

A Halábiztosban Tarantino briliáns stílusgyakorlattal tiszteleg a műfaj előtt. Leporolja a régi sablonokat és úgy alkalmazza őket, hogy elcsépeltségük ellenére mégis eredetinek látszanak. Ez az, amit Tarantino nagyon tud, és a rajongóinak ezúttal sem okoz majd csalódást. Aki nem szereti a rendező filmjeit, valószínűleg a Halábiztost sem kedveli majd, aki meg nem látott még egyet sem, akár ezzel is elkezdheti.