Farkas lánccal sokkoló

Robert De Niro, Dizzy Gillespie, Al Pacino, Martin Luther King, Robin Williams, Kevin Smith, Steve Nash, Becky Anderson, Elliot Aronson, Arthur Miller, Miles Davis, Lee Ritenour, Anthony Jackson, Quentin Tarantino, Norah Jones... Muszáj mormolnom a nemzetek nagy olvasztótégelyében kiforrott, épkézláb amerikaiak nevét, hogy fenntartsam meg-megingó hitem az Újvilág élhetőségében. És mert nem akarok beállni a nacio-firnyákolók sorába.

A sorba, ahol versben emelnek ocsmány emlékművet az ikertornyok lerombolásáról.

Vagy ahol ostoba hamburgerfaló népeknek tartják őket (kollektív bűnbeevés, miért olyan ismerős ez nekem?) Ez a háromszáz éves demokrácia fontos kísérlet része, aminek kötelező drukkolnunk. Ha odavetjük pisla tekintetünk, hevenyészetten a jövőnket láthatjuk benne ugyanis. Mert az kevéssé valószínű, hogy minden pederaszta, a szadizmusban gyönyörködő elmeroggyant örökké amerikai lesz. Ahogy már most sem az.

De ki emlékszik ma már a mi export-mengelénkre, a belgaszomorító Pándy-lelkészre?

Huszárvágás: a Falka című (18+) thrillerben Andrew Lau rendező a stáblista alatt narratíve közlendi, hogy ha valaki szörnyetegekkel harcol, maga is könnyen azzá válhat. És ha sokáig néz a sötétség mélyére, a sötétség is belépillant. Szép metafóra, és tökéletesen igaz is. De az alább vesézendő - boncolandó, miszlikezendő, darabolandó - folytatást látva nagyon is csalfa és becsapós.

Olyan, mint nyuszilufis babazsúron a tortából előugró Schwarzenegger tangabugyiban. Erős.

Ismét egy amerikai thriller, ahol a tarja szeleteli a henteslegényt. Ahol alibiként lepleződik le az idézett kétmondatos prológ, kiegészülve „az Amerikában minden második percben erőszak áldozata lesz egy gyermek vagy egy nő” statisztikával. Borzalom. De a borzalom nehezen számosítható. Nincs művészi többesszáma. A művészetben inkább atomizál, semhogy sokszorosítana. Azt inkább a hatásvadászat teszi.

Nem jó szívvel fintorgok, mert a Falka – ordas stílusa ellenére – alapelemeiben értékes mozi.

Rég láttam például ilyen szépen szenvtelen-színtelen nyersanyagot. Kikopott belőle minden élet, csakúgy, mint a főszereplő Szociális Hivatali ügynökből is (Richard Gere). Erroll Babbage-t tizennyolc nappal a nyugdíjazása előtt megemésztette már a megannyi mocsok, amiben leélte életét. Egy fiatal szőkeség személyében reményteli utódot kap. Allison Laurie (Claire Danes impozáns alakítása: ez a lány tud valamit) betanítása egyúttal egy friss ügy felgöngyölítése lesz. Köztisztviselőink a nyilvántartásban szereplő nemileg erőszakos figurákat járják pszichológia kérdőíveikkel, és rendszerint kevés sikerrel. A rend őrei például vastagon tesznek a napilapok kékfény-rovatát búvó lélekbulvárok doktorhauzos megérzéseire.

De ők mégis heroikusan nyomoznak a farkasokkal sokkoló Homo Sapéniszek után.

Azt a szörnyelmet, ami innen feltárul, nem taglalnám, elég volt megnézni. A félórás, értelmes, emberi (12+), és a főhős idegszálaira kötött ritmusú, fényképezésű és vágású bevezetés ugyanis sajnálatosan átizmozik vérferedős erőszakba. Ekkor a cél már rég nem szentesíti az eszközt, a húsbárdot és a kenyérszeletelő-kést. Az iderímelő A bárányok hallgatnak finoman szólva sem a kedvencem (és csak másodsorban azért, mert Jonathan Demme kapott Oscart a Halászkirályos Terry Gilliam helyett), viszont, aki a bárányokat kajolta, az a farkasokra is harapni fog.

Mégis remélem, felejthető film a Falka. De azért estére pelenkázzák be az álommanót!