A telefon számlálja a mesterséggel múló időt

Hodics Károly kaposvári órásmester a napokban töltötte be nyolcvannyolcadik évét, nemrég esett át a koronavíruson is. Sietett meggyógyulni, hiszen feladatának érzi, hogy segítsen fiának a boltban. Azt mondta, órák nélkül furcsán érzi magát, hiányérzete van. Nem csoda, hiszen egész életa a ketyegés körül forgott.

– Pápán voltam katona. 1956. november negyedikén, a névnapomon az orosz tankok körbevették a laktanyánkat. Hiába volt nálunk karabély, a tankokkal szemben mit sem értünk volna – mesélte Hodics Károly, aki a leszerelését másképpen képzelte el: viszontagságosan jutott haza hetekkel később. – A család azt sem tudta, élünk-e vagy meghaltunk. Csak akkor nyugodtak meg, amikor már otthon voltam – emlékezett vissza az idős órásmester, aki még abban az évben elkezdte kitanulni a mesterségét. Szomszédja, az erdélyi származású Forrás István tanította meg az órajavítás fortélyaira. A közös tanulást egy fotó is őrzi, amely kinagyítva, bekeretezve lóg a kis órásbolt falán. 

– A mesterem szeretett fotózni, és ez a fénykép, „Mester és tanítványa” címmel számtalan kiállításon és fotópályázaton szerepelt. A „ifiház” felújításánál került elő. Valaki felismert rajta és elhozta nekem – mondta. 

Saját vállalkozásba fogott 

Hodics Károly az így megszerzett tudásával tizenhét évig a Finommechanikai Vállalat órásműhelyében dolgozott, ahol időre kellett órát javítaniuk. – Amikor annyira megemelték a normát, hogy képtelenség volt teljesíteni, közösen elmentünk az igazgatóhoz. Megfenyegetett bennünket, hogy ha nem megyünk vissza azonnal dolgozni, felhívja a barátait. Nyúlt is a telefon felé. Mi pedig tudtuk, hogy ez mit jelent – mondta az órásmester, aki hamarosan úgy döntött, inkább kilép és saját műhelyt nyit. 

– 1976-ban ez nem ment olyan egyszerűen Magyarországon. Egy ismerős segített iparengedélyt kiváltani. Amikor a főnököm megtudta, hogy önálló szeretnék lenni, betelefonált a hivatalba, hogy ne adják ki nekem az engedélyt. Már késő volt, mert azt már az intézkedése előtt megkaptam – mosolygott Hodics Károly, akinek az üzlethelyiség megszerzése is fejtörést okozott. 

– A Teleki utca akkoriban is egy frekventált hely volt, talán még jobban is, mint a Fő utca. Sok szolgáltató volt itt. A Kimmel képkeretezés mellett volt Ninkó Vendel szabóműhelye. A szabó betegeskedett, nem dolgozott, így betársultam mellé a bérleménybe. Elfeleztük a teret: az ő holmija hátul volt, én pedig elöl javítottam az órákat – mutatta fényképen a régi, azóta újjáépített házat. Később a szabómester helyét is megörökölte, amikor ő már végképp nem tudott dolgozni. Akkoriban volt is bőven javítani való, mert még mechanikus órákat hordtak az emberek. 

– Az évek során nagyon megváltozott a munkánk: az elemcsere és szíjcsere lett a leghangsúlyosabb tevékenységünk. Amikor a szakmát kezdtem, még olyan órák voltak forgalomban, amelyeket meg lehetett javítani. Az első karórám egy Pobeda volt. Egy orosz katonától vásároltam a vasútállomáson. Most azonban kvarcóra van már rajtam is – mutatta csuklóját az öreg órásmester. 

– Én pedig egy mechanikus, önfelhúzós órát tesztelek éppen – mutatta Hodics Attila, aki harmincnégy évvel ezelőtt lépett édesapja nyomdokaiba. Budapestre járt az óraszerelés elméletét megtanulni. Sipos Endre, kaposvári órásmester pedig a gyakorlatot mutatta meg neki. 

– Sajnos nincs utánpótlás és tulajdonképpen az oktatás is döcög Magyarországon. Aki szívén viselte az oktatást és tankönyveket írt hozzá, sajnos már meghalt – mondta Hodics Attila, aki szerint nem szerencsés, hogy ennyire kevesen maradtak, hiszen így a régi falióra szerkezetek javítására nincs is Kaposváron kapacitás. 

– Természetesen értünk hozzá és meg tudnánk szerelni, de nincs hozzá elég hely egy ekkorka műhelyben. Egy antik óra javításához szükség lenne egy külön, nagy asztalra, amit itt nem tudunk megfelelően elhelyezni. Egyre többet gondolkodom azon, hogy talán otthon lehetne helyet biztosítani ilyesmire – elmélkedett Hodics Attila, aki azt is elmesélte, hogy éppen a közelmúltban hunyt el egy olyan kaposvári kollégájuk, aki az antik órák javításában szaktekintély volt. Hodicsék javítottak már nagyon értékes kar­órákat is. Sőt, hoztak már be a boltba olyan időmérőt, amely értékesebb volt, mint a polcaikon találhatók együttvéve. 

– Aki szereti a szép és igényes darabokat, neki általában a gyermekei is „megfertőződnek”. Van, aki gyűjtővé válik. Egy drága óra sem tud többet olcsóbb változatánál, inkább csak státuszszimbólumként funkcionál. Kaposváron nem jellemző, hogy valaki ilyet hordana – mondták az órásmesterek, miközben újabb elemcserére érkezett valaki. 

Csínyek, balatoni vitorlázások és öt órásmester egy százesztendős képen 

Apa és fia régi fotók tucatját mutatták, amelyeken üzletük külső és belső változásai követhetők nyomon. Egy régesrégi csoportképen családjuk Hodics Károly egykori kollégáival együtt mosolyog. – Nagyon összetartó társaság volt – mondta a fiatalabb órásmester. – Valamennyien a Finommechanikai Vállalatnál dolgoztak együtt édesapámmal. Voltak közös csínytevéseik és programjaik. Horváth Ferenc rendszeresen elvitt bennünket a Balatonra vitorlázni. Horváth Karcsi bácsi pedig kilencvenegy éves koráig dolgozott. Minden nap átjött hozzánk a Donnerből a gyaloghídon. Kilencvenkét évesen hunyt el. A Jimmy becenévre hallgató Váli Imre jó humorú, közkedvelt társasági ember volt. Sajnos, a fotón szereplők közül már csak ketten vagyunk aktívak, a többség meghalt és aki még él, az nyugdíjas. 

Hodics Attila egy másik fotóra is felhívta a figyelmünket. 

– Öt órásmester látható ezen a száz esztendős képen – mondta. – Mindannyian a Kossuth téren, egy közös műhelyben dolgoztak. Napjainkban pont ennyien maradtunk az egész városban – mondta Hodics Attila.