Dzsal a gőzös, paraszt haj száll

Olykor tényleg csak egy csóri paraszthajszál választja el a zseniális művet a középszerűtől. A végeredményt illetően. Máskor bonyolultabb a helyzet, és egy csomó minden zseniális a műben, a végeredmény mégsem az.
De szerethető! A Megy a gőzösben is.

A világ végezetéig elnézném Pogány Judit szavak nélküli játékát, amikor az állomásfőnökné szerepében tudta nélkül búgatóporral itatja Gesztesi Károly Köles atyáját, a hittudomány kétes készültségű gyakornokát. Snitt: nézném, és nézném. Ugyanígy Gáspár Sándor bosszúra szomjazó exállomásfőnökét, aki gyomrában vödörnyi kerítésszaggatóval a subájával társalog. Másodpercek, de micsoda másodpercek! Vagy a vajda, a Lakatos. Csuja Imre szikrázó szemű romaalakítása világszám, oldalán a gyakorlatilag tévedhetetlen Badár Sándorral fergeteges páros. Vagy a Lakatosnét csípőből domborító Lázár Kati, a hangja máig itt cseng a fülemben.

Koltai Róbert új egészestés nagyjátékfilmjében egész sor zsenialitás sorakozik tehát. Színészileg kétségkívül. Nem beszélve a színész-rendező kaposvári teátrumból ismert koltais gegjeiről, mimikáiról, amelyek jobbára a helyénvalóak. És bár ő azt vallja, hogy a színészei szemében látja a visszaigazolást a jelenetekről, azért én itt nem állnék meg a helyében. A színésznek ugyanis, jó szem ide, sasszem oda, nincsen metronóm az agyában. A rendezőnek van. Koltainak is, tutizicher, csakhogy nyakig a konkrét jelenetben a teljes mozi dramaturgiai időérzéke olykor biza elhagyja. A vágás pedig már korlátos üzem. A jó film fejben előre le van forgatva, csak elő kell hívni színészből, díszletből, könyvből, és fel kell kasírozni a feszes, ritmusos történet csontvázára.

De ha már! A költő-novellistából forgatókönyvíróvá lett Grecsó Krisztián kiváló története három vágányon robog, az egyik a vonatos szál, egy kultikus csontvázzal. A barcikai ősanyával. Csendőri segédlettel (Szabó Győző – Pindroch Csaba) fuvarozzák haza a harmincas évek alföldi-tanyasi világában, miután Jordán Tamás leventés-sújtásos minisztere az állomás peronjáról ifjabbhegedűslóránti gesztusokkal az útjára bocsájtja. Megy a gőzös.

A másik szál a bosszú már említett forralójáé: Körte Lajos levitézlett állomásfőnöké. Revánsot venne a vasutasi sarzsiját elbitorló Bajuszon (Koltai Róbert), s ehhez pelyhedző állú, pendelyes fia adja a megoldást, aki cselédül szegődik a fővasutasi portára. Kóficolása galibák sorát idézi elő: a szerepben az ifjú felfedezett, a kaposvári Szabó Kimmel Tamás. Akárha Jankovics Marcell rajzfilmjéből lépne elő, Jancsiként. A népszínművek negédes romantikája a tűzrőlpattant gádzsi (Egres Katinka) színrelépésével teljesedik ki. Az ugyancsak Kaposvárról indult színész előtt szintén szabad a pálya.

Az ősanyával robogó gőzös a rangkóros, begőzölt állomásfőnök által kutricákkal beépített vakvágányába csapódik – innét felpörögnek az események. És innét téveszt olykor a jelenetek dinamikáját, ritmusát illesztő figyelem. De a történet ettől még nem ül le, Gulyás Buda operatőr képein halad előre. Bár némi fordulattal vagy legalább kanyarral azért még megterhelhették volna a menetirányt.

Bakterház, Kusturica és némi Forman – ha ezt mondom, a hangulatát meghatározva dicsérem Koltai hetedik filmjét. Hosszan már a hibái is előkerülnek.

A barcikai szűzanya leletét egyébként bevette a bulvársajtó. Vagy csak P. Koltai Gábor producer zseni. A rendező fia, aki a Világszám után most úgy tetszik, sínre teszi a Filmszigetet. Ráadásul Grecsóban élő, működő szövegek írójára talált.
A devla legyen ezzel a Koltai-csávóval!