Egy derűs lélek a fényképező mögött

Az első volt, s nekem több okból felejthetetlen. A városi központi szerkesztőségből életemben először küldtek ki vidékre, s ezen a napsütéses kora nyári napon most először kellett olyan kollégával együtt dolgoznom, akit nem ismertem. Legalábbis személyesen nem. Fotóit láthattam már a lapban, akkor épp friss élményként a táskai cigánytelep nyomorúságát fogalmazta olyannyira tökéletesre, hogy nem lehet nem díjat adni érte.

Egy kedélyes, kortalan férfi állt előttem, aki úgy köszöntött, mintha ezer éve ismernénk egymást, s mintha nem venné észre, mennyire remeg a lábam az új szituációban. Profi volt. Vitt végig az eseményen – ha jól emlékszem a híres balatonboglári Jazz és Boron kalauzolt – átsegítve, mit is vár majd a szerkesztő. Így már könnyű dolgom volt, s bizony meg is dicsértek érte minket, elkaptuk a lényeget – mondták. Bár ebben neki sokkal nagyobb szerepe volt. Innentől fogva, bár alig-alig beszéltünk és találkoztunk, igazi cimborámként gondoltam rá.

Aztán évekkel később sajnos az élet elsodorta a közös munkahelytől. Polgármester lett szeretett balatoni falujában, Ordacsehiben, de soha nem szakadtunk el tőle. Közművelődésben meglévő óriási tapasztalata és kapcsolatrendszere sokszor kihúzott minket a csávából. Csak fel kellett hívnunk. A Márton Lacit, így, névelővel. Mint intézményt, a jószívűség intézményét.

Aki soha nem utasított el minket. Ha kellett, nyilatkozott, fényképet keresett, adott, derűvel, s mindig, de mindig mosolygott. Legalábbis én így emlékszem kedves barátunkra.

Az elmúlt éjjel tragikus hirtelenséggel vesztettük el. De biztos, hogy sohasem felejtjük.