Mamutagyar, magkő – kincsek kerültek elő a föld mélyéből

Talán kevesen tudják, de Európa legidősebb művészeti alkotása hazánkban, Tatán került elő. A „csurungaként” meghatározott, mamutfog lemezből csiszolt, vörös földfestékes, százezer éves lelet a túlélés feltételét jelentő zsákmányállat, a mamut megkülönböztetett tiszteletének, egyben az elvont gondolkodás megjelenésének emléke. A modern elme nem kerülte el a Kárpát-medencét sem, példa erre az istállóskői háromlyukú fuvola, a bodrogkeresztúri holdnaptár, a pilismaróti idolok és az országban egyedüli „kommandóbot” Ságvárról.

Somogyiként szomorúak lehetünk, hogy a ságvári Lyukas-dombon feltárt ősembertelep a nagyközönség előtt lényegében ismeretlen, a tudomány számára pedig egy porral takart fejezet, aminek pontos helye már a szakemberek előtt sem ismert, azt benőtte a „dudva és muhar”. Pedig egy ilyen örökség európai színvonalú, magas szakmai szinten történő, interaktív bemutatása nemzeti, turisztikai érdekünk lenne.

Az idén tavasszal, május első hetében, hogy Siófok körzetének régészeti terepbejárása során a kiliti Szőlőhegy utolsó portáján érdeklődtem: nem jött-e elő a földből valami cserép. A telek tulajdonosa Potó László, akinek másik, északabbra eső birtokán, 2000 szeptemberének végén, a pince alapozásakor egy mamutagyar kandikált ki kétméteres mélységben a löszből. A mamutagyar – ha nem gyapjas orrszarvú fejdíszéről van szó – nem a legelső lelet volt a telken.

1993-ban, amikor a ház alagsorát építették, a csonttól mintegy 18 méterre délre, ugyancsak a sárga löszben, az utóbbival közel megegyező mélységben egy tűzrakó hely kör alakú, szenes nyoma rajzolódott ki. A tűzhely pont ott volt, ahová most a spájzajtó nyílik. A tábortűz körül nagyméretű, vastag falú csöves csontok, mi több, tizenöt-húsz darab, a pattintás alapjául szolgáló magkő, gyártási hulladék és kőeszköz volt szanaszét, köztük olyan éles is, hogy azzal – az elmesélés szerint – az ember meg tudta vágni a kezét.

A felfedezők akkor ennek nem tulajdonítottak jelentőséget, az évekkel később kiszálló kaposvári régészek pedig nem szereztek pontos információkat a leletegyüttesről. A mamutagyar már önmagában is különlegességnek számít. Sajnálatos, hogy akkor ez nem kapott hírértéket. Az ősállatcsontot kiemelték, és töredezett állapotban a megyei múzeum raktárába tették. Természettudományos vizsgálata is elmaradt.

Tűzhely, csontok, kőeszközök egy helyen, egy időben

A helyszínen nem volt geofizikai mérés. Maga a körülmény, hogy mind a három tényező: tűzhely, csontok, kőeszközök egy helyen, egy időben adva legyen, egészen rendkívüli, minthogy az emberi megtelepedésre utal, mégpedig olyanra, amely az utolsó eljegesedés időszakában volt. Somogy löszdombjait ugyanis – melyekbe a tatárjárás idején a nép búvólikakat vájt, másutt ferences szerzetesek, a barátok lakásaként szolgált, később betyárok rejtekéül – a jégkorszak szelei formálták a nagy ősfolyók hordalékából. A mamutok pedig tíz-tizenkétezer éve tűntek el a Kárpát-medencéből, a leletek tehát – amennyiben a két jelenség rétegtanilag valóban egy szinthez tartozik – legalább ilyen régiek. Elválásunkkor megcsillant a remény, hogy talán még fellelhető valahol a házban egy-két ilyen kőeszköz.

Az előkerült leletek önmagukért beszéltek. Jellegzetes felső paleolit, vagyis rétegtanilag az őskőkor felső, fiatalabb rétegébe tartozó iparának, kőeszköz készítésének emlékei. A fiatalt úgy kell értenünk, hogy körülbelül tíz-húszezer évesek. Egy nagyobb, gumókérget eltávolító szilánkról és egy marok nagyságú, hengeres magkőről (nucleus), amiről a szilánkokat két különböző irányból választották le. Először tehát a nyersanyagtömböt megtisztították külső burkától, vagyis előkészítették magát a kővelőt, majd eszközkészítéshez fogtak.

A nyersanyag forrása egyelőre ismeretlen

Különlegessége a magkőnek, hogy pereme több esetben 90 fok körüli szöget zár be. Ez – jelenlegi ismereteink szerint – csak később, hozzánk közelebbi időben, a mezolitikumtól, azaz a középső kőkortól fordul elő, s ott már közvetett ütéstechnika eredménye. A nyersanyag forrása egyelőre ismeretlen, talán a Zempléni-hegységből származik. Annyi bizonyos, hogy tűzkőről van szó, amit a vulkáni tevékenység után feltörő hőforrások évmilliókkal korábban átkovásítottak. Nem mindennapi tárgyak a kredencből. A Potó család éléskamrájában, az ajtó mögött, valóban az utolsó eljegesedés tarándszarvas csordákkal vonuló vadászai, a Ságváron kétszer is megtelepedett gravettik rejtőztek, s most én is találkozhattam velük.

Legutóbbi látogatásomkor, amikor az előkerülés helyét, körülményeit tisztáztuk, s egy helyen a löszből mintát vettem. Potó László telke, távol a hangos, s egyre hangosabb, kultúrától elrugaszkodott emberi civilizációtól, a fűtenger tücsökzenéjében a nyugalom szigetévé vált. A naplementében gyönyörködbe arra is gondolhattunk, évezredekkel ezelőtt ugyanígy tettek a gravettik is, akik a vadászatból haza térve szállásukon megpihentek. Innen, Külső-Somogy utolsó, legkeletibb dombjának teraszáról szemmel tarthatták a Mezőföldre északról érkező réncsordákat.

A Balaton csodálatos, aranyló panorámája tárult eléjük is, hiszen a „szent víz”, ahogy Ady nevezte, akkor már létezett, igaz, nem a mai formájában. Tavunk a közhiedelemmel ellentétben nem a Pannon-tenger maradványa, hanem egy tizennyolc-huszonkétezer évvel ezelőtt történt, időben hosszan elhúzódó vetődés, süllyedés eredménye. A Siófoknál túlfolyó, eredetileg több tavacskából álló füzérrel együtt három ökológiai fülke, niche találkozott itt, ami ide vonzotta az állatokat, s nyomukban – a biológiai sokszínűségnek köszönhetően – magát az embert is. A hegység – mely az embernek nyersanyagforrása volt –, a dús legelőket adó síkság és az életadó víz. Ez játszhatta a szerepet a települési hely kiválasztásában. A Balaton együtt született, s elválaszthatatlanul együtt nőtt, alakult a pleisztocén (jelenhez közeli) és a holocén, jelenkor emberével.

A gravetti kultúra

A felső paleolitikum legfontosabb régészeti kultúrája, illetve régészeti korszaka Európában, amit az úgynevezett gravetti nyílhegy jellemez. Egyes kutatók szerint ez egy kőből pattintott nyílhegytípus, de néhány kutató nem tartja bizonyíthatónak, hogy ezeket a hegyeket valóban nyílhegyként használták-e. A kultúra vadászai és gyűjtögetői nyomot hagytak Európa egymástól távol eső vidékein (a mai Franciaország, Dél-Németország, Ausztria, Csehország, Lengyelország és Ukrajna területein), egészen Szibériáig. A gravetti lelőhelyek keltezése mintegy 31 000-25 000 évvel ezelőttre esik, ami kalibrált keltezés szerint kb. BP 33 000–27 000 évnek felel meg.

Nemzeti érdek a felső paleolit vadászok telephelyeinek feltárása

A világtörténelemben ekkor, az utolsó eljegesedés idején jelenik meg először az íj mint technikai újítás, innováció, ekkor kezd kialakulni az íjfeszítő műveltség, aminek a magyarság is tagja. Másik nagy változás, ami körülbelül húszezer éve történt, hogy a kutya és az ember őse „szövetséget köt”. A kutya nélkül az ember fél volt a sokszor vérrel, emberáldozattal járó vadászatban, nélküle az ember joggal félt, élhetett félelemben. Más kérdés, hogy mivé vált ez a barátság, s hogy a 21. század embere hová jutott. A kutya háziasította az embert, legalábbis megpróbálta, a fagy kényszerítő ereje pedig szocializálta.

Szibériában élő nyelvrokonaink, a szamojédek életmódja sokban közelít az első szarvas vadászokéhoz, a szintén urali nyelvcsaládba tartozó számik – ismertebb nevükön lappok – pedig a mai napig vándorolnak szelíddé vált rénjeikkel a téli és a nyári legelők között. Utóbbiak a kutyát a moldvai csángókhoz hasonlóan kucsának nevezik. A törökök az ebet pedig így hívogatják: kucsá-kucsá!

Egy nepáli barátomtól megtanulhattam, hogy náluk a kutya: kuttá. A szanszkritban is, a latinban pedig canis, szó eleji „k” hanggal. Olyan szóval van tehát dolgunk, ami a világ több, különböző nyelvcsaládhoz tartozó nyelvében megtalálható, s bár nyilvánvalóan hangutánzó, ez a tény még nem zárja ki azt, hogy egy közösségtől származna, sőt, megerősít abban, hogy a szó igen ősi eredetű, nyilvánvalóan a domesztikálással egyidős. A kutya együtt vándorolt gazdájával, mint a pásztorral a bundája, és így könnyen vált vándorszóvá.

Ma a régészet és a nyelvészet segítségével a szakemberek már arra tesznek kísérletet, hogy a nagy nyelvcsaládok őstörténetét megpróbálják az őskőkor végéig visszavezetni. A régészeti szakirodalomban már entitásról esik szó, ami több a régészeti kultúra fogalmánál, ez már népi-nyelvi azonosságot is feltételez. Ilyen entitás, népi-nyelvi közösség a tarándszarvasok vonulásával együtt vándorló gravetti, aminek nyílt színi telephelyét, kavicson alapuló eszközkészítésének emlékeit Ságváron feltárták. A település egy kultúra névadója lett, amit angol alakban is használnak: ságvárian.