Mindkettőjük szerint igazságos, hogy együtt lettek díszpolgárok

– Azt mondják a hozzáértők, sok minden gyermekkorban dől el. Már akkor is csapatkapitányok voltak?

Varga József: – Kaposvárinak vallom magam, de Erdélyben születtem. Édesapám vasutas volt, és oda helyezték. Úgy három hónapig tartott, míg Marosvásárhelyről a háborús viszonyok között Kaposvárra jöttünk 1944 őszén. Nagyon boldog gyerekkorom volt Dombóváron, mint a mesében. Erdő, erdőn túl a nagymama, nagymamán túl meg a strand... 53’-ban jöttünk át Kaposvárra, sírtunk, hogy a mesés környezetből egy emeletes házba kerültünk, ugyanakkor hamar felfedeztük a színházparkot, és sikerült összebarátkoznunk a helyi fiúkkal. Focicsapatok voltak akkor, és mi, a „Varga gyerekek” hamar be tudtunk kapcsolódni. Az Anna Iskola focipályájára jártunk, ahol a testnevelő tanár felfigyelt rám, és hatodikosként beválogatott a focicsapatba, ahol én voltam a legkisebb... A városi bajnokságra velem cipeltették a felszerelést. A sok focizás azonban a tanulás rovására ment. Apám sosem bántott bennünket. De akkor, amikor megtudta, milyen a bizonyítványunk, vágott egy vesszőt, és mindhármunkat elrendezett vele. Életem egyik „legfontosabb” pillanata volt ez az atyai szigor. Azután jó tanulók lettünk.

Gerber András: – Csupán az egyetem elvégzése után, 71-ben kerültem Kaposvárra. Szombathelyen születtem, és Kőszegen nőttem fel, amely határváros lévén meghatározta az ottani légkört. Én nem a sport felé orientálódtam. Engem a műszaki dolgok vonzottak. Rádiós szakkörbe jártam, és fotózással foglalkoztam, barkácsolgattam. A reáltárgyak mentek jobban, így a későbbi mérnöki alapjaimat jelentették. A szüleim nem ilyen beállítottságúak, távolabbi rokonoktól örökölhettem ezt a vonzalmat. A gimnáziumban fizika és kémia szertáros voltam, és én tartottam a rádiós szakkört. Közben egy helyi zenekar technikusa lettem, iskolai rendezvényeket hangosítottam az általam készített felszerelésekkel. Akkoriban nem lehetett boltban kapni erősítőt: csinálni kellett. Annak ellenére, hogy nem voltam katona, barátságot ápoltam a helyi határőrökkel, akiknek gyakran vetítettem filmeket egy hordozható mozigéppel, amikor a helyi művelődési háznál dolgoztam, ugyanis nem vettek fel az egyetemre.

–  Hogy vezetett az út a focitól a mérnökségig?

Varga József: – Középiskolában reálosztályba kerültem. Volt egy csodálatos biológia tanárom, a Matuszka tanár úr, aki néhányunkat annyira magával ragadott, hogy később tizenketten mentek tőlünk orvosi pályára. Ezt segítette egy berendezett kis labor az iskolában, ahol még macskát is operáltunk. Én magam is harmadikig orvosnak készültem, aztán amikor már nem tanultunk biológiát, akkor már máshogy láttam. Az egyik barátom ment felvételizni Veszprémbe, ahová elkísértem, ám nem vettek fel, így dolgozni mentem a cukorgyárba. Műszaki rajzoló lettem, amit ott tanultam meg.

– Említették, az egyetemi felvételi egyiküknek sem ment elsőre. Mi volt az oka, hogy jó tanulóként sem kerültek be?

Gerber András: – A villamosmérnöki karra, helyhiányra hivatkozva nem vettek fel. Kiderült, hogy édesapám miatt, aki a helyi tangazdaságnál volt raktáros és magtáros, értelmiséginek gondolták... Később a neve mellé írták, hogy „szakmunkás”. Egy rokon segítségével a Kandóra felvettek, közben fellebbeztem, és végül felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol az egyetemi évek alatt hívtak a tanszékre dolgozni, mert nem okozott gondot egy tápegység összeszerelése. Itt szerencsémre kollégiumi férőhelyet is kaptam. A szobatársam udvarolni járt egy kollégista lánynak, akinek a barátnője lett a feleségem.

Varga József: – A cukorgyárban az ottani főnököm javasolta, hogy menjek műszaki egyetemre. Miskolcra felvételiztem, és nem vettek fel. Majd következő évben is ugyanez történt. Akkor azt éreztem, hogy valami nem stimmel, mert nagyon jó felvételit írtam. Az igazgató azonban utánajárt az ügyemnek, amelynek kapcsán kiderült, hogy „x”-es vagyok, vagyis nem lehetett engem felvenni. Az ötven éves érettségi találkozómon derült ki, hogy az akkori tanárom, aki párttitkár is volt egyben, a neveltetésem miatt jelölt meg.

– Két ilyen nagy cég élén biztosan csapatjátékosok...

Gerber András: – Egy-egy helyzetben lehet, hogy tudom, mit kellene tenni, és igyekszem a kollégákat is rávezetni. Lényeges, hogy fontosnak érezzék magukat, mintha ők is kitalálói lennének a folyamatnak, érezzék magukénak az ügyet. Egy csapat akkor működik jól, ha ők is részt vesznek benne, nem csak a főnök ad utasításokat.

Varga József:  – Nagyon fontos a bizalom. Én úgy „örököltem” a csapatot, ám nem is szakmai, hanem bizalmi okok miatt azzal nem tudok dolgozni, akiben nem bízom. Ellenszéllel szemben nem megy.

Gerber András: – A csapattagokat a saját szellemiség alapján kell megválogatni.

– Gerber Andrást úgy emlegetik a kollégái, hogy akár egymaga is el tudná készíteni a termékeket.

Gerber András: – Azt szoktam mondani, hogy a terméknek olyan dokumentációja legyen, hogy az alapján akár én is el tudjam készíteni. Régebben fordítva volt, nem kellett dokumentáció, mert annyira ismertem a termékeket. Most már összetettebbek a termékek. Sosem szerettem, hogy ha lemegyek, kísérjen engem valaki a gyárból. lemegyek, és körülnézek, jobban látom így a dolgokat.

– A Villamossági gyárban is így zajlik a helyzet feltérképezése?

Varga József: – Rajzszámra tudtam, mi a tétel. Egyszer, a kezdetekkor az oroszországi Kalinyinban járva egy ottani gyárlátogatáson arra lettem figyelmes, hogy ugyanazt a terméket állítják elő, mint mi itthon. Rajzszáma alapján kérdeztem rá, hogy miért gyártanak ebből ennyit. Még a személyi igazolványomat is elkérték, és azonnal utánajártak, hogy ki is vagyok én, honnan tudhatom a katonai titkaikat.

– Mindketten szeretnek a természetben aktívan tevékenykedni. Ez kell a kikapcsolódáshoz?

Varga József: – A munkánkban hosszú idő múlva érkezik meg a sikerélmény, kell a rövid távú siker is. Ha kertészkedek, vagy otthon megszerelek valamit, arról tudom, hogy én csináltam meg, és megvan az eredménye. A gyárban egy-egy tárgyalás után hónapok telnek el, míg eredménye lesz.

Gerber András: – A mi pozíciónkban hosszú távúak a dolgok, a szőlőben nem lehet egy permetezést vagy egy kapálást sokáig halogatni. Rendszeres munkát jelent.

Varga József: – A kertészkedésben mindent, amit tudok, gyerekkoromban, édesanyámtól tanultam. Ugyanakkor kikapcsolódást jelentett korábban a sport is: minden, ami labda és pattog.

Gerber András: – A pincét csak egy gödörnek tartom, ha nincs benne bor, ezért megtanultam a borászatot. Az üzleti életben is sokat segített a pince a fogyasztható borokkal. A külföldi üzleti partnereket is vendégül szoktam látni egy borkóstolásra. Némelyiküknek különleges élményt nyújt a zsíros kenyér és a pincepörkölt hangulata. Másnap már könnyebb volt üzletet kötni. Minden évben a kollégáknak is tartunk csapatépítő tréninget a szőlőben.

– Mit szóltak, amikor megtudták, hogy Önök is díszpolgárok lesznek?

Varga József: –Végignéztem a korábbi díszpolgárok névsorát. Mindegyiküknek teljesen más az életútja, mint nekünk, műszakiaknak. Legtöbbjük valamilyen művészeti alkotást hozott létre, vagy olyat tett, mi meg „tettük a dolgunkat”. Dolgoztunk a városért, Kaposvárért az itteni emberekért. a mi tevékenységünket nem lehet összehasonlítani azokéval, akik kaptak már a városban, és egy óriási megtiszteltetésnek vesszük, már csak azért is, mert nincsenek fórumok, ahol a gazdaság szereplőinek tevékenységét elismerik.

Gerber András: – Meglepődtem, ugyanakkor az elismerés büszkeséggel is eltölt. Úgy érzem, így igazságos, hogy mindketten megkaptuk az elismerést, és továbbra is tesszük a dolgunkat, közben hagyjuk a fiatalokat, hogy kibontakozhassanak.

Igazgatóságtól a díszpolgári címig

Gerber András a Videoton Elektro-PLAST Kft ügyvezető igazgatója. 1946-ban született Szombathelyen. Villamosmérnök és gazdasági mérnök. Felsőfokú szakmai végzettségét a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte. A Videoton Elektro-PLAST Kft-nél, illetve annak jogelődjénél az indulás éveitől 1971 óta áll alkalmazásban. A Videoton Elektro Plast Kft. 1998-ban elnyerte az ipari park címet. Gerber András egyénisége a város társadalmi életében is szerepet játszik. Számos elismerést kapott munkájáért. Többek között 2001-ben a Magyar Köztársaság Érdemkereszt, 2008-tól a Kaposvár Városért kitüntetés birtokosa. A mai napig aktívan dolgozik a gyár szenior igazgatójaként. Két felnőtt fiú édesapja, két unokája van.

Varga József a Kaposvári Villamossági Gyár ügyvezető tulajdonosa. Pályafutását 1966-ban a Kaposvári Cukorgyár műszakvezetőjeként kezdte. 1970-től a Budapesti Finommechanikai Vállalat 3.sz. Kaposvári Gyárában volt főmechanikus,, főmérnök, majd igazgató. A Kaposvári Villamossági Gyárhoz 1982-ben került, 1993-tól a cég egyik fő tulajdonosa és ügyvezető igazgatója lett. A mai napig aktívan tevékenykedik. 1994-től a Somogyi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. 2000-2004 a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke és az Ipari Kollégium vezetője volt. Időszakosan szerepet vállalt a város képviselő testületében. Több bizottság munkáját erősítette szakértelmével. Számos szakmai elismerést tudhat magáénak, köztük, a „Magyar Gazdaságért”, a „Kaposvár Városért” kitüntetést, és „Mercur Díjban részesült. Három felnőtt gyermek édesapja és nyolc unoka nagypapája.

(Ki)tüntetés

Azt hittem rosszul látok, amikor azt olvastam, hogy tüntetést szervez az Együtt a kaposvári Noszlopy utcába a város ünnepnapja alkalmából tartott közgyűlés idejére. Mondhatnánk: jól kifundálták, már ha nem lenne ezzel a dologgal egy kis bökkenő.

A rendezvénynek helyet adó Szivárvány Kultúrpalota ugyanis az utca közepén van, a meghirdetett időpont pedig éppen fél órával előzte meg az ünnepség kezdetét.

Szerencsére ebben az országban bárki, bárhol, bármilyen formában elmondhatja véleményét bármely kérdésről, ha azt a törvények tiszteletben tartásával teszi. Lehet tehát tüntetést is szervezni. Az viszont ízlés kérdése is, hogy azt ki, hol, mikor és miért teszi. Lelke rajta!

Nekünk, kaposváriaknak a város ünnepnapja komoly dolog. Nemcsak a sok évtizedes hagyomány miatt, hanem azért is, mert ez a nap más, mint a többi. Én még úgy tanultam, az ünnepnek illik megadni a módját. Ilyenkor zászlódíszbe öltözik a város is, s egy kicsit feldíszítjük saját lelkünket. S amikor ünneplőben, kezünkben meghívót szorongatva sétálunk az ünnepségre, eszünkbe jut, honnan hova jutottunk, s kik tették ezért a legtöbbet. S az is, hogy az ő tevékenységüket vajon hogyan is ítélték meg a különböző közösségek. Persze azt is találgatjuk: vajon az idén kik lesznek a jók között a legjobbak, az érdemesek arra, hogy kitüntetéseket vegyenek át.

Aztán belecsöppenünk a valóságba. Kinn az utcán a 16 párthívő előtt a Pestről jött ember migránsozik, s arról beszél, hogy itt semmi nincs rendben, nem fejlődik a város, s azt kéri, neki higgyünk és ne a szemünknek. Benn az elmúlt év tetteiről esik szó. Erőfeszítésekről, elszántságról, a kitartás eredményeiről. Kinn helyi pártfontosok konkrétumok nélküli szólamai, sejtetések, szorgalmasan jegyzetelő tollnok. Benn taps a kitüntetetteknek, akik igencsak sokat tettek a városért. És persze különös figyelem vetül a két gazdasági szakemberre, a két új díszpolgárra, Gerber Andrásra és Varga Józsefre. Ők szinte az egész életüket Kaposvárnak szentelték azért, hogy sok-sok évtizeden keresztül ezreknek adjanak munkát, megélhetést. Harcos, küzdelmes, megalkuvás nélküli életút! Nagy tisztelettel gratulálok!

S az ünnephez méltatlan kegyes „csalásra” kérlek benneteket: amikor majd unokáitoknak mesélitek a történetet, kérlek, hagyjátok ki, hogy a díszpolgári címhez vezető út tüntetésen keresztül vezetett. Azért is, mert úgy igaz, hogy egy életút vitt oda!

Köszönöm a kaposváriak nevében is!

Lengyel János