A miniszter nem viheti el a cigány gyerekeket az iskolába

– Mandiner.hu-n rendszeresen publikál, kedden jelent meg a legutóbbi bejegyzése, inkább vitairatnak mondanám, már a címes is provokál: Cigányügyben is az ország sorsa a tét. Nem túl erős kiállás a kormányzat mellett?

– Romaügyben azt gondolom, lehet liberálisabban, vagy konzervatívabban megközelíteni a dolgokat – mindegy, mindenki hisz valamiben. Az elmúlt évek gyakorlata viszont azt bizonyítja, hogy ezt a kérdést valahogyan hasonlóan kellene látni, ahogyan a mostani kormány teszi. Nem mondom, hogy nem lehetne jobban, de az elmúlt 28 évet alapul véve, nem láttam, hogy a többiek jobban csinálták volna. Ennek viszont látom az eredményeit, sokkal inkább támogatom azt a munkát, azt a gondolatiságot, amit a hivatalban lévő kormányzat képvisel.

– A figyelemfelhívásnál azért jóval több, amiket megfogalmazott.

– Nagyon nagy probléma van cigányügyben, romló folyamatokat látok, s el kellene érni, hogy lassuljanak, megforduljanak a tendenciák. Ezt a lassulást, visszafordítást viszont a korábbi kormányok próbálkozásai nem érték el.

– De nem állítható, hogy nem próbálták. Miért voltak kudarcra ítélve, s miért nincs a mostanié?

– Pénz általában van, és volt is erre az ügyre. Alapvetően nem ez határozta meg a kudarc okát. A különbség az, hogy most felvethetők végre olyan kérdések, amelyek az elmúlt 28 év alatt a politikai korrektség miatt inkább nem kerültek elő. Ilyen például, hogy azok az emberek, akik a cigány ügyért felelnek – teljesen mindegy milyen pozícióban vannak – , nem rendelkeznek azzal a tapasztalattal, tudatossággal, amelyek szükségesek lennének. Nézzük csak meg, hogy az országos Roma Önkormányzat egyik politikai éra alatt sem tudott eredményesen működni. Vagy például települési szinten nagyon nehéz egyértelműen konstruktív, építő és ne kizárólag a saját hasznát kereső roma vezetőt találni ma Magyarországon helyi szinteken. A problémahalmaz kapcsán ki kellene mondani olyan egyszerű dolgot is például, hogy: beszélni kell a helyi roma közösségek felelősségéről is.

– Húsz évvel ezelőtt is beszélhettünk volna erről, miért nem tettünk?

– Azért, mert egyfajta relativizálása zajlik, vagy zajlott annak, hogy a sikertelen cigány felzárkózásért valójában ki a felelős. Az úgynevezett liberális gondolkodásmód mintha el akarta volna kerülni az áldozathibáztatást. Mintha attól féltek volna, hogy annak a kimondása, hogy Józsika nem azért nem tanul tovább, mert a politikus kicsavarja a tankönyvet a kezéből, hanem azért, mert apa elissza a kocsmában a segélyt, az dehumanizálná, kirekesztené őket. Miközben a valóság az, hogy több tízezer cigány háztartás van, ahol bizony tényleg nem X, Z vagy K politikusok csavarják ki a tankönyvet a gyerek kezéből, hanem apa valóban elissza azt a keveset, ami van. Ezeket a dolgokat nagyon sokáig senki nem merte elővenni.

– Bezzeg most...

– Néhány éve már beszélünk ezekről a dolgokról. Változik a társadalom, változik egy csomó minden körülöttünk, s ebben a folyamatban a cigány ügyet nem lehet harminc évvel ezelőtti megközelítésekkel, negyven évvel ezelőtt született kutatási eredményekre hivatkozva kezelni. Dinamikus, kemény folyamatokról van szó, amelyekben újszerű megközelítésre lenne szükség. Ezt a felismerést most végre látom.

– Például miben?

– Amikor a munkaerő-piacon munkaerőhiány van, és a szakképzés egy fontos kérdéskör az oktatás rendszerein belül, akkor ezt borzasztóan támogatom. Utópia, az elmúlt 25 év klasszikus megközelítéseire utal: de miért erőltetjük annyira a diplomaszerzést? A 90-es években 12-15 ezer diplomás férőhely volt, ma ennek a többszöröse, miközben meg ott tartunk, hogy aki nem cigánynak születik és eljut az érettségiig, az azonnal szalad a bármilyen diplomáért, mert azt gondolja, anélkül éhen hal az országban. Eközben javarészt azok a cigány gyerekek, akik nem jutnak el érettségiig, nekik a szakképzést érdemi esélyt kínálna arra, hogy valamerre mozduljanak. Ez egy megközelítésbeli vita: egyik oldal szerint a felsőoktatásba kellene fektetni, s nem összeszerelő országnak kellene lennünk. Ugyanakkor a magyarországi cigányság társadalmi felzárkóztatásának tekintetében nem az egyetemi kvótákon kellene merengeni, hanem a szakképzésbe kellene több tízezer cigány fiatalt segíteni. Hogy oda bemenjenek, szakmát szerezzenek. Aztán majd az ő gyerekeik jussanak el az érettségiig, meg az egyetemre. Nagyon fontos kimondani: nem kívánom az összes cigány gyereket szakmát adó iskolában látni, aki tehetséges és érdemes rá, azt segíteni kell, hogy tanulhasson addig, ameddig csak lehet. A többségüknek viszont a szakmaszerzés a reális cél.

– Az biztos, s ha már ezt mondtam, maradjunk ennél a példánál: sem a bal-, sem a jobboldali politikus vagy a miniszter nem foghatja kézen, és nem viheti be az iskolába a cigány gyerekeket, csakis a szüleik. Ezt is meg kellene érteni végre. A jelenlegi kormányzat igenis eljutott oda, hogy ki meri mondani az egyén, a család és a közösség felelősségét is. Akkor, amikor az évente 70-80 milliárd forintba kerülő ingyenes iskolai étkeztetésben olyan döbbenetes anomáliák tapasztalhatók, hogy sok helyen a gyerekek a hó elején nem eszik meg, s moslékba megy az ingyen (!) ebéd nagy része a menzán (amit az állam kifizet a rászoruló gyerekeknek), és csak a hónap második felében hajlandóak elfogyasztani a tökfőzeléket, mert a hónap elején van közmunkabér és családi pótlék, ezért jut csipszre és energiaitalra. Mit tehet többet egy kormány, hogy odateszi az asztalra a rászorulóknak az ingyen ebédet...

– Adhatna munkát, jobb lakhatást – biztos sokszor hallja.

– Ebben is van igazság, de hat osztályt végzett embereknek nagyon nehéz munkát adni. De talán első lépésként nem ártana otthon a családban is a szemléletváltás. Ugyanakkor most egyértelműen vannak lehetőségek, de ehhez döntenie kell az egyénnek, a családnak, a közösségnek hogy él-e velük. Oktatásban, képzésben, egészségügyben, mindenhol.

– Mégis, akik a tanulást választják, sokszor nagyon döcögős a beilleszkedésük, finoman szólva.

– Nem szabad, hogy felboruljon a megkérdőjelezhetetlenség. Az, hogy felpofozom-e a tanárt, vagy sem, az nem etnikumfüggő. A világon mindenhol elfogadott, hogy a gyermeknek tudást adó pedagógust nem verem. Ha Magyarországon akár csak egy településen is előfordul, hogy egy helyi közösség relativizálja, hogy igenis, kijárt annak a tanárnak két pofon, akkor onnantól fogva nagyon komoly bajban vagyunk. Ettől a ponttól fogva könnyű belecsúszni a kollektív áldozat szerepbe, mondván: rasszista volt a tanár, hiszen a tanárok nagy többsége biztosan az. Ezt a gondolkodásmódot kell megváltoztatni. Ezért jó, hogy előkerül az egyén és a helyi közösség felelőssége is végre. Hogy a közösség saját maga ismerje fel, mekkora szüksége van azokra, akik érte is dolgoznak. A tanárra, a mentősre, a védőnőre, a buszvezetőre.

– A cigány közösség hogyan fogja felismerni a saját érdekét, ami egyébként a kisebbség és többség közös érdeke is?

– Fontos alapvetés, hogy a cigányok felzárkózása nem a cigányok érdeke elsősorban, hanem a többségi társadalomé. Be kell látni, hogy az ország gazdasági prosperitása, a saját nyugdíjunk, a jövőnk múlik azon, hogy a cigányok elmennek-e dolgozni, vagy nem. A mostani harminc fölöttiek egyébként nem feltétlenül, de az ő gyermekek sorsa mindennél fontosabb stratégiai kérdés, hogy ezek a gyerekek szakmát szerezzenek, és, a reményeim szerint továbbra is fejlődő magyar gazdaságban megtaláljuk a helyüket. Tíz-tizenöt éven belül érdemi változást lehetne felmutatni.

– Mi kell hozzá?

– Hogy a cigány közösségekben jelenjen meg az a fajta tudatosság, ami azt hozná elő, hogy akarjanak dolgozni és akarjanak kezdeni valamit az életükkel. Nem feltétlenül kell központilag szervezni, nagyon sok településen rájönnek, hogy maguktól. Ha a cigányok nem értik meg, hogy jelen pillanatban a munkaerő-piac igenis nyitott szakképzett munkaerőre, akkor elmegy mellettük a vonat.

– Ezek így szinte csak szavak, valamilyen cselekvés csak kell még, nem?

– Vannak példák, például a cserdi polgármester bebizonyította, hogy jó gondolatokat véghez lehet vinni. Ezeket a harcokat azoknak a roma vezetőknek kellene megvívniuk, akiknek sajnos ma még sokkal kényelmesebb a többségi társadalmat, a politikusokat hibáztatni mindenért. Egy helyi roma vezetőnek is értéknek kell tartania a tanulást, s meg kell küzdenie a saját közösségében, szembefordulva, ha kell a cigány családokkal is azért, hogy ne relativizálják az oktatás fontosságát. S aztán szépen sorba lehet venni ugyanígy a tabu kérdéseket mint a tudatos gyermekvállalás, vagy a népegészségügyi helyzettel való szembenézés. Értelmesen, racionálisan kellene beszélnünk mindenről.

Névjegy

Forgács István romaügyi szakértő Zalaegerszegen született 1976-ban, egyik anyanyelve a cigány, a másik a magyar. Diplomáját az Államigazgatási Főiskolán szerezte, elvégezte a New York-i Columbia Egyetem nyári vezetőképző kurzusát. Strasbourgban az Európa Tanács munkatársa volt, osztályvezetőként dolgozott a Medgyessy-kormány alatt a Miniszterelnöki Hivatalban. Független szakértőként dolgozik, legutóbb szerdán a Kaposváron a Megyei Felzárkóztatási Fórum meghívott vendégeként tartott előadást. Nős, három gyermek édesapja. Rendszeresen jelennek meg írásai lapunk kulturális mellékletében az Előretolt Helyőrségben.