Kopott, sárga fotók – a régi idők Látrányáról mesélnek a képek

Folyamatosan bővítik a régi képek gyűjteményét a Régi idők Látránya közösségi oldalon. A két helybéli hölgy időt és fáradtságot nem kímélve, munka mellett kutatja Látrány 1960-as évek előtti életét. Mindketten évtizedek óta tagjai a helyi népdalkörnek, amely napjainkban a Kerek Világ Közművelődési Egyesület keretein belül működik.

Pretzné Belány Judit ugyan a Felvidékről jött ide férjhez, mégis igazi látrányinak érzi magát. Lassan többet tud a községről, mint azok, akiknek már a dédszüleik is itt laktak. – Bár nem vagyok tősgyökeres látrányi, hagyományőrzőként úgy érzem, hogy tartozunk annyival az őseinknek, a dédszülőknek, hogy megmentsük, ami meg maradt – mondta Pretzné Belány Judit.

Eddigi kutatómunkájuk nem várt eredményeket hozott. – Mindig úgy tudtuk, hogy a látrányiaknak nem volt saját népviselete – tette hozzá Pretzné Belány Judit. – A régi képek azonban ennek pont az ellenkezőjét mutatják, ugyanis az asszonyokon jól látszik az egyedi módon megkötött fejkendő, amely a falu életéből később eltűnt a mezőgazdasági munka, vagy pont az elpolgáriasodás eredményeként – mondta az újdonsült helytörténész, akinek nagy segítségére van Szücs Zoltánné, aki tősgyökeres helybéliként szinte mindenkit ismer és rengeteg itteni történetet tud.

Most ezeknek a sztoriknak is bővül a tárháza a fényképkéregetés eredményeképpen. – Amikor „házalunk” a képekért, általában megpróbálnak „szép” fotókat adni nekünk – mondta Szücs Zoltánné. – Ám mindig megkérjük őket, hogy hadd nézzünk bele mi is a fényképes dobozba. Rendszerint ilyenkor kerülnek elő azok a kopott, gyűrött, megsárgult, keretből kivett régi darabok, amiket keresünk, az 1960-as évekig bezárólag. Olyan képekre van szükségünk, amelyek „mesélnek”. Amelyik család keveset költözött, könnyebben előkeresik a padlásról az emlékeket, ám közülük is csupán kevesen tudják megmondani, kiket láthatunk a fotókon. Ez főleg az 1900-as évek elején készült képekre jellemző, pedig az a korszak a szívem csücske.

Az egész falu közösségét bevonták a kutatómunkába. Az internetre töltik fel azokat a fotókat, amelyekben bizonytalanok. A fiatalok pedig a legidősebb korosztályt ültetik a monitor elé, hogy azonosítsák a képeket.

– Van, akinél az a vasárnapi program, hogy a dédmamának mutogatják a képeket, aki úgy nyilatkozott, hogy mindig várja ezeket az alkalmakat, mert ünnepként éli meg – mesélték a kutatók. – Nagyon érdekes az a jelenség is, hogy olyan fotókon látják családtagjaikat az emberek, amelyek nekik meg sincsenek, csak egy másik család fényképei közül kerülnek elő – mondták a gyűjtők, akik eddig hetven család képeiből úgy ötszázat tettek fel a közösségi oldalra, amelynek kínálatát minden nap bővítik néhány képpel. A gyűjteményt témákra osztva, magyarázó szöveggel, és néhány történettel színesítve szeretnék egy kiadványban megjeleníteni az utókornak. Bíznak benne, hogy pályázat, vagy egyéb támogatás kapcsán az ehhez szükséges anyagi feltételeket is előteremthetik majd.

Látrányban mindig mozgalmas közösségi élet volt

A két hölgy kutatómunkája közben kiderült az is, hogy Látrányban mindig történt valami, lakóinak igen aktív közösségi életben volt részük. A képek elmesélték, hogy az 1930-40-es években rendszeresek voltak a színi előadások, amelyeket a református vagy éppen a katolikus műkedvelő csoport adott elő. Mert volt itt református és katolikus legényegylet, leányegylet, főzőkör, színjátszókör és ki tudja még mi nem.

– A református képek között van egy kislány, akit 5 éves korában láthatunk először egy fényképen, amely egy színi előadás kapcsán készült. Ugyanez az arc köszön vissza aztán későbbi fotókon, szinte végig tudjuk követni az életútját – mesélte Szücs Zoltánné.

Az utolsó fénykép

Ott jártunkkor kezünkbe vehettük azt a fényképet, amely az utolsó volt egy házaspár életében. Még az első világháborúban történt, hogy a falubéli Bognár Kis Pál bevonult katonának, akinek Pozsonyban volt az állomáshelye. Amikor felesége, Kis Lídia ezt megtudta, minden eladhatót pénzzé tett azonnal. Eladta a kacsákat, tyúkokat és mindent, amit hamar tudott. Elutazott a férje után Pozsonyba. Ott részt vettek egy ökumenikus istentiszteleten, amely után készíttettek magukról egy közös fényképet. Akkor még nem tudták, hogy ez lesz életük utolsó közös képe és pillanata. A férj nem tért haza a háborúból. Ez a fotó is megtalálható a gyűjtőoldalon, amit azzal a céllal hoztak létre, hogy minél többen láthassák az azonosításra váró emlékeket. Ezen kívül mindenkit megkeresnek, akiről tudják, hogy tősgyökeres látrányi és a dédszülei is azok voltak. Azt tapasztalták, hogy a személyes megkeresés célra vezetőbb, mert olyankor derülnek ki hasonló sorstörténetek.