Az örök emlékek nyomában

Új álmokkal, új tudással, új teljesítményekkel állnak a rajtvonalhoz. Ha visszarévedek a múltra, azonnal előtör minden emlék a mi ifjúkorunkból. Ahogy rohannak az évek, sok más emlék elmosódhat, de a ballagás és az érettségi képei kitörölhetetlenek. A tételhúzás, a feldíszített iskola, a bankettezők, és az az érzés, ahogy mintha talajt vesztenél, de közben mégis kitárul az élet kapuja.

A középiskola vége olyan cölöpöt ver le az életünkben, amelyhez azóta is odakötünk mindent, ami később történik velünk. Ahogy múlnak az évek és szaporodnak az érettségi találkozók, jönnek szembe az ismerős, és mégis megváltozott arcok: barátok, osztálytársak és tanárok. Velünk vannak, elkísérnek örökké. Akkor is, ha valaki már biztosan nem tud eljönni a következő találkozóra, mert az égi osztálykönyvbe írták a nevét.

Ahogy a mi osztályunk a lelkünkben eképpen mindig változatlan marad, manapság minden változik. Digitális korunkban hol van már az éretlenek egykori bohókás puskázása? Zsinór nélküli, szinte láthatatlan fülhallgató, információkkal teli okos karóra, számológépbe rejtett tételek fegyverzik fel a modern érettségizőt. De a tanárok sem védtelenek, lehetne már olyan eszközük, amely felismer minden zsinór nélküli kamerát, rádiós adóvevőt, bluetooth- és wifikapcsolatot a vonzáskörzetében.

De mi már tudjuk, akik túl vagyunk ezen a harcon, hogy mindez nem számít, mert az élet büntet és jutalmaz mindentől függetlenül, és a legnagyobb jutalom, hogy ennyi éven át fiatalok lehettünk, tanulhattunk, és barátokat szerezhettünk. A végzős diákok a nyomunkba lépnek, éppen úgy, ahogy a ballagási idézetek szólnak: „Induljunk vígan és remélve, A boldog szép jövő elébe, Miénk a föld a nap alatt, Míg szívünk bátor és szabad”. „Távol már a kezdet, De távol még a vég, Elértem a labirintus közepét. Csalódások, gyönyörű emlékek Velem vannak, Megőrzöm őket.”