Fél évszázad távlatából is kellemesek az emlékek

Noha az elmúlt ötven év mindenkin meglátszott egy kicsit, a gimnázium ódon falait ugyanaz az önfeledt zsivaj töltötte be hosszú percekig, mintha egy átlagos iskolanap volna. Barátok, osztálytársak, évfolyamtársak lelkesedtek fennhangon egymásért. Olykor apró pontosításra volt szükség, ki is áll a másikkal szemben, vagy éppen melyik is terem, melyben gyülekezni kell, hogy számot adhasson mindenki a maga fél évszázadáról. De a felismerés minden esetben csak növelte a viszontlátás örömét, és a közös múlt felett érzett büszkeséget. Mert az élet sokfelé sodorta az egykor volt diákokat, egy dologban mindegyikük egyetértett: azért jutottak oda, ahol most vannak, mert egykor a gimnázium padjaiban ülhettek, és a legjobbaktól tanulhattak.

– Szerencsénk volt, nem csak egy osztályt, de az egész évfolyamot sikerült mára összehívni. Ez az A, B, C, D, E osztályt jelenti. Nagyon sokan elfogadták a meghívásunkat, így több mint hetven egykori diák jött el a rendezvényre. – mondta el kérdésünkre Csordás István a találkozó főszervezője. – Nagyon sikeres évfolyam volt a miénk, igazán sok híres embert adott Somogynak, az országnak és a világnak is. Zrinyi Miklós akadémikus, Sziklai János atomfizikus barátom, aki mögöttem ült egykor, de több művész, író és például Bellai Zoltán református lelkész is ebbe az évfolyamba járt egykor.

– A titkunk talán abban rejlett, hogy mindannyian valamilyen tagozatos osztályba járhattunk. Ott pedig a választott érdeklődési területünkön kaptunk többet, plusz feladatokat, a többi tantárgynál pedig egy biztos alapszintet kellett teljesíteni. A tanárok azt követelték tőlünk, amire készíteni szerettek volna bennünket. Így koncentrálhattunk arra, amit igazán szerettünk. – folytatta Csordás István.

A B osztály kémia-biológia szakos osztály volt abban az időben. A teremben szinte tapintani lehetett azt a tiszteletteljes szeretetet és alázatot, mellyel az egykori diákok viseltettek egykori iskolájuk, tanáraik és egymás iránt. Sziklayné László Ibolya, Fekete Mátyás, Nyúl Jenő és Molnár Tibor érkezett a találkozóra először, és úgy elevenítettek fel ötven éves történeteket, mintha a napokban esett volna meg velük. Először nevetve latinul, de aztán magyarra váltottak.

– Mi Kurucz Ferenc első és egyetlen osztálya voltunk. Őt is, és a többi tanárunkat is nagyon szerettük és tiszteltük. Azokat az alapokat, amit Matuszka József biológiatanártól, Kontra József kémiatanártól, vagy éppen Jávorszky András történelem tanártól kaptunk, talán sosem felejtjük el, hisz a jövőnket határozták meg. – mesélték meghatódva a gimnázium egykori diákjai.

– Mi annak idején este nyolcig az iskolában voltunk, és szombaton is járni kellett, mégsem éreztük magunkat leterheltnek. Nem kütyüztünk, mint a mai gyerekek, szerettünk együtt lenni.

A megérkezést követően az évfolyam az iskolakertbe vonult, ahol megkoszorúzták a kopjafát, és közösen meghallgatták Wass Albert egy versét, melyet Csordás István szavalt el.

– Mi az iskolát negyvenen kezdtük, de huszonhatan érettségiztünk egykor. Nekünk egy kicsit többet kellett tanulnunk, több tárgyból kellett érettségiznünk a kémia-biológia szakok miatt. – emlékszik vissza Sétáné Benked Barbara.

– De ahhoz, hogy mondhatom sikeres emberek lettünk, nagyban hozzájárult az is, hogy hihetetlen jó tanáraink voltak. Ízig-vérig tanárok voltak, akiket semmi nem hátráltatott abban, hogy minket a legjobb tudásuk szerint oktassanak. De nagyon jól értettek a diákok nyelvén is. – folytatta lelkesedve Barbara.

A közös programot követően az osztályok a termükbe, vagy az aulába vonultak vissza, hogy számot adjanak az elmúlt ötven évről, és nyugodtan tervezgethessék a hatvan éves találkozót is.

A beszélgetést követően Sétáné Benked Barbara a jó egészségnek örvendő, 93 éves édesapjához fordult, ki az eseményen fotózott lelkesen. Ő sárga robogójával érkezett a helyszínre, amivel szemlátomást fejfájást okozott lányának. De elárulta a nyugodt utazás titkát: egy nagy, kék alapon fehér T betűt ragasztott a motorjára, így a többi közlekedő sokkal elnézőbb vele.