Páloskert: „Rászedtél Uram, és én hagytam magamat rászedni!”

Hét évnyi együttműködés után a tíz hektáros területen az erősödő és megújult alapítvány a rendtől függetlenül folytatja a megkezdett munkát. A Gálosfán maradt, szolgálatot tevő Baghy család mindhárom tagja úgy érzi, gondoskodásukért folyamatosan gondoskodásban részesülnek.

Baghy-Bátor Teréz, és férje, László egykori lakhelyükön, a fővárosban keresték áhított új otthonukat. Az ötgyermekes édesanya úgy képzelte el, a hely a belváros csupán 20-25 kilométeres körzetében van, hegy, erdő, patak tartozik hozzá, és nincsenek szomszédok. Ezeket a feltételeket a sokadik lakás megtekintése után fogalmazták meg szempontként. Teréz szeretett volna kilépni akkori életéből. Elsőként munkája ezotériával foglalkozó részével szakított.

– Pedagógusként mindig hajtott a jobbítás utáni vágy, így én is belesodródtam és több éven át „tanulmányozhattam” az egyház által kerülni javasolt, az ezotéria körébe sorolható módszereket – mondta Teréz. – Megismert hasznosságuk reményében saját stúdiónkban is oktattam agykontrollt, kineziológiát, miközben bíztam abban, hogy elég felhívni a figyelmet a veszélyeikre. Mikor én is „rájöttem”, miért is tartja távol magát az egyház ezektől a tudományoktól, egyetértettem, és úgy döntöttem, lezárom ezt az életszakaszt.

Teréz és László 14 éves koruk óta mindent együtt csináltak, Teréz mindig igyekezett az új dolgokba bevonni Lászlót, ismert higgadtságából adódó véleményét kikérni. Ebben az esetben azonban mástól is útmutatást várt. – Mivel életem része volt a segítségnyújtás, és nehezen tudtam nemet mondani, arra kértem az Urat, hogy ha ez az Ő akarata is, akkor hozzám ezek után ne jelentkezzen be senki a stúdióba. Így is történt. Elvett, de ugyanakkor adott, mert megfogant ötödik gyermekünk, aki a Bátor nevet kapta – mesélte Teréz.

A család tartóoszlopát akkoriban László jelentette, aki a Nemzeti Múzeum főrestaurátora volt, családapaként hajtotta kötelességtudata. Sokat utazott, ráadásul a lakásuk is tönkrement. Elmondásuk alapján később értették meg, hogy az Úr tulajdonképpen így gondoskodott róluk. – Egy karácsonyi ebéd kapcsán említettem unokatestvéremnek, Bátor Botondnak, aki a pálos rend akkori tartományfőnöke volt, hogy úgy érzem, el kellene költöznünk – folytatta Teréz.

– A „Hova költöztök?” kérdésére csak korábban megfogalmazott elképzeléseinket tudtam elsorolni. „Tudok egy ilyen helyet”– mondta aztán. – „240 kilométerrel arrébb van ugyan...” – elevenítette fel az atya szavait Teréz. – Ezzel be is fejeződött a téma – nevetett a családanya. – Nyugodt voltam, mert hittem abban, hogy az Úr meghallgatja kérésemet, és ha eljön az ideje megfontolt férjem által „üzen” egy esetleges költözésről, változásról. Aztán egy márciusi reggelen váratlanul azt javasolta Laci, hogy nem hagyja nyugodni a gondolat, legalább nézzük meg a helyet. Azonnal félbehagytam mindent, és megszerveztük az utazást.

Szakadó esőben, sárban másztuk végig a terület megközelíthető részeit, közben pedig az a kérdés járt a fejemben, hogy „ugye Uram, nem gondoltad komolyan?!”... Hazafelé a mély csendet Laci szakította meg azzal a kérdéssel, hogy mégis, milyen tervek lennének a hellyel kapcsolatban, mit vár tőlünk a rend. Az atya vezetés közben hátra fordulva ugyanezt kérdezte tőlünk, hogy nekünk milyen ötletünk van... – mesélte Teréz, aki egyáltalán nem Gálosfán képzelte el a jövőjüket. 2011-ben mégis ide költöztek, a templom szomszédságába, ahová jelenleg szinte csak ők járnak a faluból misére.

– Úgy döntöttünk, nem tartunk családi közvéleménykutatást, mert nem csak a körülményeinken módosítunk, hanem egészen más életet élünk majd. Ha nem leljük benne örömünket, ne mondhassuk, hogy valaki rábeszélt – mondta az asszony.

Az eljövetel tizenegy éves fiúnkkal együtt, hármunk döntése volt, de egyáltalán nem bántuk meg – mondta László, aki szerint lelkesíti őket, hogy egy darabka elhanyagolt országrész sorsa segítségükkel rendeződik. Odaköltözésükkor az alapítók jóvoltából voltak ugyan már felújított, jó állapotban lévő épületek, mégis két-három öreg ház a szemük láttára dőlt össze. – „Mindent újjá teszek!”, ez a kinyilatkoztatott sugallat adott erőt és ad a mai napig – mondta az asszony. Persze azt ők is tudták, hogy egyedül nem megy. Ezért öröm, hogy több helyről is érkezik segítségük. Önkéntesek is szép számmal érkeznek segítő munkáskézzel. A kapott támogatásokból, adományokból beosztással kell költeniük felújításra, fejlesztésre, ám ezek nélkül a Páloskert nem felelne meg a mai kor igényeinek. Közhasznú alapítványként leginkább az adományok jelentik bevételüket, bár úgy érzik, sürgető lenne valamiféle gazdálkodást is folytatni a területen.

– A fontos kalákamunkára érkező önkénteseknek így is kifejezzük hálánkat, ám aki itt dolgozik, többször is tisztálkodik, így aztán ugyancsak megnövekedik ebben az időszakban a rezsiköltség – tájékoztattak e furcsa kettősségről a házigazdák. A Páloskert, amely jelenleg rendezvények helyszínéül, illetve falusi szálláshelyként szolgál, egyre kevésbé felel meg a mai kor igényeinek. Ezért újították meg a már húsz éve működő alapítványt, amely az önkéntesekkel együtt működik eredményesen.

A házigazdák úgy érzik, itt teljes harmóniában és egyensúlyban élhetnek. – Hazataláltunk, mert megtaláltuk, amire vágytunk – mondták. – Két véglet van. Télen nem jön szinte senki,

remetei magányban vagyunk itt. Nyáron váltják egymást a csoportok, olyankor nagy a forgatag – mondta László.

A területtel még sok a teendőjük. Terveik között megtisztított, kőzúzalékos utak szerepelnek, amelyek reményeik szerint hamarosan valóra válnak, csakúgy, mint a megtisztított, ligetes patakmedrek és öblök.

Igen, megéri

– Nem jól járni jöttem ide, ha az anyagi részét nézem, réges-régen deficitben vagyok – mondta László, aki ha megkérdezik tőle, megérte-e Gálosfára költöznie, kapásból igennel felel. Eddig a Páloskert fennmaradásáért küzdöttek, de mostanság egy újabb küzdelmet élnek meg. – A belső nyugalmunkat karcolja a szüleink állapotában bekövetkezett változások miatti

aggodalom. Ők ugyanis messze élnek tőlünk, így nehéz megoldani gondozásukat, miközben azt látjuk, hogy egyre inkább igénylik a segítségünket. Itt is, ott is helyt kellene állni, ám egy utazás az ország másik felébe nem kis pénz, és nekünk a pénzszerzés soha nem volt az erősségünk – mondta László, ám hozzátette, hogy a Gondviselés mindig megtette a magáét a

boldogulásukért, amelyért hálásak. Csakúgy, mint szeretteikért, változatos életükért és boldogulásukért.