Lágy líraiság és groteszk üzeni: építkezzél, s hagyd a politikát!

– Számontartja, hány önálló kiállítás van a háta mögött? – kérdeztük a 79 éves művészt.

– Nem, de életkoromhoz képest nem túl sok; talán huszonöt lehet, ugyanis én nem szoktam jelentkezni egy-egy bemutatkozásra, ha felkérnek, meghívnak, akkor viszont megyek. Ezúttal 33 alkotásom kerül falra, többnyire azokból válogattam, amelyek az Agóra-beli életmű-kiállításomon nem fértek el, s mindegyik olajkép.

– Gondolom, néhány groteszk festmény is lesz köztük, hiszen egyik fő erőssége Gogollal világgá kiáltani: magatokon röhögtök...

– Hogyne, nélkülük hiányozna egyik felem.

– Honnan ered ez a gyakran polgárpukkasztó látásmód?

– Az érzékenységből, a szókimondásból, illetve a sejtetésből, ugyanis a rendszerváltás táján az MDF színeiben „belekóstoltam” a politikai pályába, de hamar rájöttem: nem nekem való. Vállaltam inkább a kisemberlétet, amely lehetőséget ad arra, hogy kifejezzem a véleményemet.

– Deák is azt mondta: „hagyd a politikát, inkább építkezz!”

– Bölcs tanács, én is megfogadtam, műveimmel valóban építkezni kezdtem.

– Korábban tanított Nagyberkiben, Mezőcsokonyán, melynek díszpolgára, Somogysárdon, aztán jött régi alma matere, a Táncsics. Mit tapasztalt az apró falvakban?

– A 70-es, 80-as években az elkeseredés és a reményvesztés érzése uralkodott rajtam. A pusztuló falvak elnéptelenedése, a bizonytalanság, a szellemi leépülés jelei igencsak érzékelhetők voltak. Nem az idilli falusi környezetet éreztem magam körül, sokkal inkább a befelé fordulást. A pántlikás világ, a népművészet egyes ágai sokakban hamis képet alakítottak ki és éltettek, én meg láttam a valóságot.

– Most mit tapasztal?

– Már jóval kevesebb a kapcsolatunk a falusi léttel, feleségemmel több évtizede városlakók vagyunk, de például Mezőcsokonyán azt tapasztalom, hogy a polgármester sokszor erején túl is azon munkálkodik, hogy történjen valami. Kulturális, gazdasági vonatkozásban egyaránt.

– A művészek közül kik voltak a legnagyobb hatással Önre?

– Elsősorban a 70-es években alig elfogadott ellenzéki festők, főleg Szentendréről: Bálint Endre és Vajda Lajosék.

– És a somogyi alkotók közül?

– A kortársak közül senki. Ráadásul egy falusi rajztanárt semmibe vettek a már ismertebb helyi alkotók. Aztán amikor 1972-ben megjelentem egy kaposvári tárlaton, majd később, főleg Olaszországban rendezett kiállításaim nyomán mégiscsak felfigyeltek rám. Ennek azonban mellőzöttség, kínlódás volt az ára.

– A néhai lírai akvarellista, Tibol László nagybajomi festőművész is így kezdte...

– Igen, mi rokonlelkek voltunk, s haláláig barátok. Számos közös élmény kötött össze bennünket a gyergyószárhegyi művésztelep kapcsán is. Lacinak egyébként haláláig nem sikerült művészeti alaptagságot szereznie – magam is sokat harcoltam azért, hogy megkapja –, de ettől függetlenül jelentős és szeretni való művész volt.

– A korábbi művésznemzedék sem tudott időtállót mutatni?

– Dehogynem! Rippl-Rónai Kövezik a kaposi főutcát című pasztellje, valamint Vaszary Birsalmás csendélete volt a kedvencem. A technikailag kétféle módon készült alkotás jól megfért egymás mellett. Rippl lírai, finom munkája és Vaszary rusztikus, anyagszerű képe egyaránt lenyűgözött. E két szemlélet jellemző rám is, s 15-20 év után azért fordultam az olajképek felé, mert az anyagszerűség így jobban érvényesül.

– A falusi rajztanárból érett festőművész lett, alaptagsággal. A tehetség mégiscsak utat talált magának...

– Többnyire a saját erő dominált, semmi sem történik „csak úgy”.

– Dehogynem! A kegyelem. Hiszen a tehetség is kegyelem...

– A genetikai adottságon kívül szorgalomra és kitartásra is szükség van. A kegyelem helyett én ezt inkább elhivatottságnak nevezném.

– Szerintem egyről beszélünk.

– Lehet. Az emberben dolgozik valami, amit nem tud megfejteni. Folyamatosan próbálkozik, aztán rátalál arra az útra, amit végül a szorgalmával beteljesít.

– Általános iskolásokat, majd gimnazistákat tanított, most meg jó ideje felnőtt tanítványai vannak, hiszen különféle művésztáborok vezetője volt hol Mezőcsokonyán, Segesden vagy Nadaloson, hol Nagybajomban vagy Nagyatádon. Mit tudatosít leginkább a táborlakók körében?

– A rajzkészség, a rajztudás, a természet utáni ábrázolás jelentőségét, az idősebb korosztály tagjainál pedig a szemléletmód alakítását.

– Ez kettő az egyben: passzió és misszió is. Jól érzem?

– Jól látja, s mindez azért, mert azt, amit én nem kaptam meg senkitől, szeretném segítségül adni az induló alkotóknak.

– Kérem, említsen néhány nevet, akik a Kertész-fészekből kikerültek, s akiknek fejlődésére okkal lehet büszke!

– Horváthné Lengyel Mária, Szegvári Józsefné, Nagy Erika, Tar Violetta...

– Sörös József festőművész azt nyilatkozta a nemrég nyílt balatonboglári tárlata kapcsán: ez volt az utolsó. Hogy búcsúzhat egy 70 éves művész?

– Azt is mondta, azért folytatja a munkát. Egy alkotónak fontosak a bemutatkozási alkalmak, a művésznek ez lételeme.

– Gondolja, hogy ez áll a háttérben?

– Akár ez is állhat...

Az irigység kíméletlen

Kertész Sándor érzékeny festői affinitása révén felnagyítódnak a földi lét disszonáns elemei – tükröt tartva magunknak, a társadalomnak, az aktuális művészeti trendnek, a művészvilág irigyeinek. Merthogy az irigység a művésztársadalmat sem kíméli...