Önmagukat is legyőzték a nagyatádi akadályversenyen

Szombaton reggel a verseny a pályabejárással és a szabályok ismertetésével kezdődött az esemény. Szükség is volt rá, hisz az itt rendezett versenyek eltérnek kicsit a az akadályfutó versenyektől. A feladatok olyan sűrűn követik egymást, hogy a futásnak nem volt igazán jelentősége a teljesítésben. Ugyanakkor a helyes végrehajtás, egy jó taktika, illetve feladatmegoldás nagyban segíthette a jobb időeredmény elérését.

Időeltolással rajtoltak a versenyzők, párban így a szervezők igyekeztek olyan indulókat egymás mellé sorolni, akik tudják ösztönözni egymást a pályán. Egy aknából indult a rajt, melyet egy rövid egyensúlyi feladatot követően máris a kötélmászás követett. A pálya első része ettől függetlenül inkább bemelegítő jellegű, illetve lehetőséget adott a gyors végrehajtásra. Ahogy haladtak előre a versenyzők, úgy lett a pálya is egyre nehezebb, ők pedig egyre fáradtabbak.

– Ebben az évben egy igazán erős mezőny indult a versenyen – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában Vlasics Zoltán, a 63. bázis vezetője, a verseny főszervezője. – Tízzel több nevezés érkezett a versenyre, de maga pálya is sokat fejlődött, több új akadály is került bele, hogy még nagyobb kihívás legyen teljesíteni a távot és az akadályokat. Hét – nyolc olyan akadály is bekerült a versenybe, mely igazán embert próbáló. De az akadályok egy része olyan technikás, vagy nehéz, hogy a világon mindenhol használják őket speciális katonai, rendvédelmi szervek elit katonáinak képzésére is.

A (nem is) szögesdrót alatt mászás ugyan könnyítve volt, nem a durva, rücskös betonon kellett mászni, hanem homokon, de több könnyítés nem is volt a versenyen. A házfalon mászás, majd ereszkedés inkább látványos volt, míg a traktorgumi forgatás, a rönkcipelés, vagy különböző mászó, függeszkedős feladatok igazi erőpróbának bizonyultak.

– Még csak június óta járok ki erre a pályára rendszeresen edzeni – számolt be Vajda-Kuncz Laura, aki az első helyet szerezte meg a lányok között a versenyen. – Nagyon nehéz volt a pálya, de annyira szeretem ezt csinálni, hogy teljesen az életem részévé vált ez az edzésforma. Így végig éreztem hogy esélyes vagyok a győzelemre.

Noha a pálya hosszúnak tűnt, a rengeteg akadály pedig nagyon nehéznek, a legjobbak alig több mint fél óra alatt teljesítették a versenytávot.

– A legjobbak eddig is tudták a harminc perc körüli időket, de nagy öröm, hogy ezen a versenyen újra megdőlt a pályacsúcs – elemezte az eredményeket Vlasics Zoltán. – Egy ilyen versenyen nem csak erősnek és kitartónak kell lenni, de nagyon ott kell lennie a versenyzőnek fejben is. A folyamatos koncentráció, a helyes, energiatakarékos végrehajtás legalább annyit ki tud venni a versenyzőből, mint egy nehezebb akadály.

– Nekem sikerült egy minden eddiginél jobb időt mennem, szóval nagyon elégedett vagyok – meséli lelkesen Oláh Júlia, aki szintén indult a versenyen. – De itt egy olyan összetartó, jó közösséggel is találkoztam, hogy már ezért megérte eljönnöm.

A nőknél az első helyet Vajda-Kuncz Laura szerezte meg 30 perc 59 másodperces idővel. Őt követte Bogár Eszter és Kuczkó Anita a második illetve harmadik helyen. Férfiaknál Szalai István nyerte a versenyt új, 27 perc 55 másodperces pályacsúccsal. A második Csordás Péter, míg a harmadik Nagy Bálint lett.

Ahogy én láttam...

A versenyt megelőzően is voltam már a nagyatádi 63. bázis akadálypályáján, és noha tudtam, hogy nem egyszerű, amikor Vlasics Zoli felhívott, hogy induljak, még nem tudtam pontosan mit is vállalok.

A rajt a pálya elején lévő aknából indul, és noha alig lógtam ki belőle, ez inkább stílusos indulás volt, mint nehéz. Egyensúlyom volt a következő feladatom és erőm is a kötélmászáshoz. Csak eszem nem, így lehuppantam. Büntetésem, mindjárt az elején pókmászás volt, amit a gyerekek ugyan nagyon szeretnek, de én nem.

A drót alatti kúszástól kicsit tartottam, a rücskös beton szétkap mindent amihez hozzáér, de meglepetésemre (állítólag direkt miattam – köszi Zoli!) le volt szórva homokkal, így mászhattam mint egy gyík. Jó, mint egy beteg gyík, de másztam. A házfal megmászása csak először volt ijesztő, amikor rajta voltam inkább kihívásnak éreztem.

Néhány feladat múlva a homokkal töltött gumizsák cipelés akasztott meg jobban. Nehéz volt, főleg felvenni, és noha futva kellett volna vele a házfalat megkerülni, éreztem, jó lesz az romantikus sétában is. Csak a dögnehéz gumi és én...

A palánkokon, betongyűrűkön csak átsuhantam, hogy elérkezzek a mászókerethez. Ott aztán őszi faleveleket megszégyenítő pörgésekkel estem le olykor. Becsületemre legyen mondva, mindig visszamásztam, és végül sikerültek ezek a feladatok is.

A traktorgumi forgatásra nem vesztegetnék sok szót... méltatlan volt, igazi mélypont volt a versenyemben, csak abban tudok bízni, hogy mivel az a pálya végén volt, kevesen látták.

A cölöp átfordítása meglepően könnyen ment, pedig legendásan nehéz, csakúgy mint a farönk cipelés, vagy húzás. Erő van, állóképesség nincs, ez már biztos.

A házfalat megmásztam, csakúgy mint 9 méteres láncos falat is. Tériszonyosoknak ez igazi kihívás, de mivel legalább ezzel a fóbiával nem rendelkeztem, így nem okozott különösebb gondot. A verseny végét egy autó oda-vissza tolása jelezte. Itt tudtam kiadni magamból a tartalékaim tartalékát, melyet követően nagypályás színészi alakítással adhattam elő a levegőért kapkodó, döglődő halat.

Az időeredményemre kár is szót vesztegetni, hacsak annyit nem, hogy az utolsó (és egyetlen) gyakorlásom idejét jó fél órával javítottam meg. Így inkább csak arra volt jó, hogy leszűrjem a tanulságokat, hol kell fejlődnöm, mennyit kell még javulni ahhoz, hogy méltó legyek ahhoz, amit magamtól elvárok.

Ami biztos, hogy nem utoljára voltam ezen a pályán és ezen versenyen, mert izgalmas, jól szervezett volt, amit szerintem minden résztvevő mind többször szeretne még élvezni. Bevallom én is!