Bezsongott tőlük a fák között, a méheknek él a kitüntetett tanár

– Meglepte az elismerés?

– Csak tettem a dolgomat, a kollégák terjesztettek fel a kitüntetésre, a diákokon kívül elsősorban nekik köszönhetem. A Zselici Méhész Egyesület elnökeként elég sokat voltam távol a munkahelyemtől, és ezt a tanártársaim jól fogadták, ami óriási segítség volt. Olyan tantestületben dolgozom, ahol nagyon jól éreztem magamat az elmúlt húsz évben. Az építőipari iskolában más kell legyen a tanárok hozzáállása, mint egy átlagos középiskolában. Bár ma már fodrászok és kozmetikusok is tanulnak itt, a suli profiljára mégis az a jellemző, hogy gyakran olyan gyerekek jönnek ide tanulni, akik tele vannak családi problémával. Meg kell őket érteni és segíteni, ezért a mi feladatunk nemcsak a tanítás és a nevelés, hanem a velük való törődés is. Tudva azt, hogy sokan milyen nehéz körülmények közül jönnek, ezt mindig figyelembe kell venni, amikor bemegyünk az órára és elkezdjük a tanítást.

– Sikerre vihető a magyar szakképzés? Zajlik az átalakítás, de rengeteg még a kétely.

– Ez az elismerés a korábbi húsz évről szól, és bizony voltak sikereink, mert sok gyereket vittünk országos versenyekre, középiskolai és szakmunkás tanulóknak szóló megmérettetésekre, és jó helyezéseket tudtunk elérni. A pozitív hozzáállást fokozottan kell erősítenünk a diákjainkban, ettől vagyunk mások, mint a többi középiskola és gimnázium.

– Évről évre nehezebb, mert többet nyomkodják a telefonjukat?

– Hogyne, összehasonítva a 15 évvel ezelőtti korosztályt, amikor nem volt okostelefon és Facebook, az akkori diákokat jobban érdekelte a szakma és a hagyományos oktatás. A mai gyerekeket nehéz lekötni, pörgősebbek, mint a régiek voltak.

– Hogyan lett a szakoktató?

– Faipari mérnök az alapvégezettségem és építőipari szakmérnök vagyok. Miért akartam pedagógus lenni? Mert a nejem is az, a Toldi iskolában matematika–fizika szakos, és nagyon jó tanár. Tőle sokat tanultam: a gyerekkel való bánásmódot, az órákra való felkészülést. Nem beszélve arról, hogy tanárként a nyarunk így közösen szabad. Én nagyon szeretek tanítani, rengeteg méhész tanfolyamot tartottam felnőtteknek, és óraadóként a mai napig visszajárok az építőipari iskolába felnőtt asztalosokat és technikusokat tanítani, bár már nyugdíjas vagyok.

– Fiatalon miért választotta éppen a faipart?

– Soproni születésű vagyok, Kaposvárra nősültem. Műszaki érdeklődésű emberként kézenfekvő volt számomra a Soproni Egyetem. Ott sikerült a fát annyira megszerettetni velem, hogy a mai napig a fának és a méheknek élek.

– Ezek szerint a méhészkedéshez egyenes úton jutott a fáktól?

– Még a Sefag-nál dolgoztam, amikor az egyik kollégám rábeszélt. Van egy családi birtokunk a Somhegyen, ezért mondta, hogy miért nem kezdek el méhészkedni, hiszen ott a hárs- és az akácerdő a területem mellett. Később derült ki a számomra, hogy az anyai dédapám is méhész volt, tehát hagyománya is volt a családban.

– Hogyan barátkozott meg a méhekkel?

– A barátom kivitt a méhesbe, egy kaptárt megzörgetett, persze összevissza szurkáltak, és miután nem futottam el, akkor azt mondta, hogy belőled jó méhész lesz. Az ő tudását vettem át, de ez egy idő után kevésnek bizonyult, ezért elvégeztem a gödöllői méhészeti iskolát, ott tanultam ki a szakma csínját-bínját. Máig bővítem a tudásom a méhekről. Ez nemcsak munkát és elfoglaltságot jelent, mert ha kimegyek a méhesbe, akkor feltöltődöm a méhek zsongásától. A méhek mellett nem lehet kapkodni, oda kell figyelni rájuk, és ez megnyugtatja az embert. A méz propoliszos illata, ami a kaptárból árad, fantasztikus!

– Nehéz összefogni a zselici méhészeket, rendezvényeket szervezni?

– A Zselic az egyik legjobb méhészeti hely Magyarországon a domborzati viszonyai és egyedülálló hárserdei miatt. A XIV. századtól méhészkedtek eleink ezen a területen. Én a hársmézre esküszöm, mert az egyik legkülönlegesebb mézfajtánk. 2007-ben alakítottuk a mézlovagrendünket, az elsők között az országban, Böröcz Gyuri bácsi ötlete és munkája nyomán. A méhészet alapvetően egy magányos műfaj, de én azt szeretném, ha összetartók lennének a méhészek. Azon dolgozunk, hogy legyenek közös céljaink, legfőképp a magyar termelői méz népszerűsítésében, vagyis minél többen fogyasszanak hazai, egészséges mézet, és ne kutyulmányokat.

Egyelőre bizonytalan a szeptemberi mézfesztivál sorsa

A kaposvári mézfesztivál a somogyi méhészek egyik legnépszerűbb rendezvénye, de az idén csak bízni tudnak abban, hogy a vírushelyzet elmúltával meg lehet majd tartani. Szeptember 18–19-re tervezték, és abban reménykednek, hogy az őszi időpontra lecseng majd a koronavírus-járvány. A vírus terjedése egyébként a méhészetre is kihatással van, ezért sok méhész házhoz viszi a mézet a vevőkhöz. Mészáros János szerint leginkább annak a fontosságát érzi, hogy fokozottan betartják a rájuk vonatkozó biztonsági szabályokat, mert a méhész társadalom alapvetően a 60-as korosztályhoz tartozik, a szakma kezd elöregedni. A veszélyeztetett voltuk miatt az idősebb méhészek csak a méhekhez járnak ki, máshová nemigen.

Az egyesületi rendezvényeket átmenetileg lefújták, amit tudnak, őszre halasztottak. Mostanában kevesebb méhmérgezésről hallani. Mészáros János szerint a méhészek küzdenek a méhekért, mert átadják egymásnak a tudást, hogy mit lehet tenni mérgezéskor vagy méhbetegségek esetén. A folyamatos tájékoztatás miatt a méhek helyzetét nem látja reménytelennek, sőt optimista a jövőt illetően.