Márquez barátjaként írt neki, de olykor sámánokkal cimborált

– Mindig operatőrnek készült?

– Dehogy, Balatonbogláron jártam óvodába, általános iskolába és aztán középiskolába is. Azt akkoriban úgy hívták, hogy Gyümölcstermelő és Faiskolakezelő Szakközépiskola, ezután pedig logikus volt (mosolyodott el), hogy a Színház- és Filmművészeti főiskolára felvételizek.

– Hogyan került kapcsolatba a pillanat művészetével?

– A festőművész nagyapámtól kaptam az első fényképezőgépemet, amellyel a nagymamáról készítettem az első fotómat hatéves koromban. Később a nagymama unokatestvére megtanított fényképezni. Aztán elvarázsolt, hogy az ember betesz egy fehér papírt a vízbe és egyszer csak kép lesz belőle. Ennél nagyobb csoda a világon nincs.

– Mennyire volt nehéz bekerülni a Magyar Televízióhoz, ahol végül ötven évet töltött el?

– Érettségi után néhány hónappal, 1970-ben úgy adódott, hogy Budapestre költöztem, mert az akkori osztályfőnököm elintézte, hogy bejussak a televízióhoz. Nekem akkor szűk lett már Boglár és a fővárosba vágytam. Vicces, hogy most már szívesen mennék haza, csak jelenleg nem tehetem. A televíziónál egy évig díszleteket építettem, közben elvégeztem a segédoperatőr tanfolyamot. Tíz évig dolgoztam ebben a munkakörben, de akkor már tudtam, hogy operatőr akarok lenni.

– Ehhez szükséges feltétel volt a főiskola?

– Akkor még ez egy nagyon megbecsült szakma volt, és nagy tisztelettel nyúltunk a kamerához. Mi még filmkamerával dolgoztunk, nem digitális csodák voltak. Az ember kábelesként kezdte – így hívták a segédoperatőr segédjét –, aztán segédoperatőr lett, és ha jól bedolgozta magát, kameraman. Aztán, ha minden jól megy, megkapja az operatőri diplomát. Tehát megvoltak a lépcsőfokok, amiket mindenki tiszteletben tartott.

– Milyen volt a Magyar Televíziónak dolgozni akkoriban?

– Hála a jó Istennek megadatott, hogy a Magyar Televízió fénykorában voltam alkotó, ahol tényleg minden nap, éjjel és nappal dolgoztunk, forgattunk. Volt, hogy tizenöt évig alig voltam otthon. Volt úgy, hogy két hónapra eltűntem Dél-Amerikában, és a családom a Külügyminisztériumon keresztül talált meg. Akkor még nem volt mobil, mi pedig az esőerdőben forgattunk, meg fent a magashegységekben. Az első magyar hegymászófilmeket is én csináltam 1981-ben, az Andok 81’ expedícióról.

– Biztosan nehéz ötven év után kedvencet találni. De melyek voltak a legemlékezetesebb forgatásai?

– Szőnyi G. Sándor rendezővel készült például a Gyurkovics Tibor-portré, aminek az is volt a címe, hogy portréversek. Úgy domborítottuk ki a portréját, hogy végig Gyurkovics Tibor mondta a saját verseit. Ma erre már nincs igény, semmitmondó show-műsorokat néznek az emberek, és amit kifejezetten nem kedvelek, azok a tehetségkutatók.

– Ha jól tudom, a legendás Ki mit tudban végzett munkája szerencsésen alakult.

– 1972-ben május 4-én volt a Ki mit tud első elődöntője, bárki az országból jelentkezhetett a produkciójával. Az összes elődöntőt végigforgattam, az egyik próbán meghallottam három csodálatos, mennyei angyalhangot. Három kislány olyat énekelt, hogy ott szem nem maradt szárazon. Erre oda kellett figyelni, és én már akkor is fotóztam, a három lányt együtt is, és az egyiket külön is. Azóta is együtt vagyunk, mert ő – Selényi Hédi – lett a feleségem.

– Milyen témán dolgozott a legszívesebben?

– Szemadám Györggyel forgattuk a (H)arc-képek című kortárs képzőművészetről szóló sorozatot. A művészekről portrékat készítettünk és a stúdióban kiállítást rendeztünk be. Juhász Árpáddal nagyon szívesen dolgoztam együtt ismeretterjesztő sorozatokon: Peruban egy hétrészes sorozatot forgattunk, itthon pedig az Évmilliók emléke címűt. Gabriel Garcia Márquezről is forgattam, vele olyan jóban lettem, hogy dedikálta nekem a könyvét. Azzal a szöveggel, hogy „Lajosnak az ő barátjától, Gabrieltől”. Tehát nekem a 2014-ben elhunyt Nobel-díjas író a barátom.

– Sok helyen megfordult a munkája révén. Van, ahova visszatérne?

– Több mint ötven országban biztosan jártam. Egy helyre még elmennék szívesen, de eddig nem jött össze. Hoppál Mihály professzorral imádtam Szibériában forgatni a kutatóútján, az fantasztikus volt. A sámánok világa csodálatos, az akkora élmény volt számomra, hogy megváltoztatta az életemet.

– Sokat változott a mozgókép­alkotás. Ma már szinte mindenki önjelölt operatőr.

– Óriási dolog, hogy nem olyan bonyolult a mozgóképkészítés, mint egykor: mi még celluloidszalagra rögzítettünk. Az egész egyszerűvé vált azzal, hogy a telefonnal is lehet mozgóképet készíteni. Ez a vizuális kultúra szempontjából remek lehetőség. Ha tehetném, én biztos ahhoz kötném az érettségit, hogy mozgóképkészítésből a gyerekek tanulják meg az alapokat.

– Mikor láthatják újra kiállítását Balatonbogláron?

– Ez egy jó kérdés. A tervek szerint ősszel lesz egy kiállítás, amire én is tervezek menni. Már bárcsak ott tartanánk, mert nagyon szeretnék visszatérni a „szülőfalumba”.

Az alkotó család

1961-ben alakult meg, id. Nádorfi Lajos szervezésében, az első kézilabdacsapat Balatonbogláron, ami gyakorlatilag megalapozta a sportág jelenlétét a városban. 2014-ben emléktáblát avattak a Nemzeti Kézilabda Akadémia épületénél a kézilabdasport meghonosítójának emléke előtt tisztelegve. Nádorfi Lajos lánya, Krisztina kiváló színésznő, s a világhírű Roman Polanski filmje alapján készült Vámpírok báljában is szerepelt.

A kiváló énekhang édesanyjától is származik: Selényi Hédi a Generál zenekarba később beolvadt Mikroliad-vokál nevű formáció énekese volt. Ez még azután történt, hogy a Magyar Rádió gyermekkórusának tagjaként lenyűgözték a világot. 12 évesen a New York-i Carnegie Hallban is felléptek. Selényi Hédi végül feladta énekesi karrierjét, hogy családját támogassa. Nádorfi Lajos 2019-ben mozgókép területén kifejtett kiemelkedő alkotótevékenységéért Balázs Béla-díjat kapott. De MTV nívódíjat, SZOT-díjat, Állami Ifjúsági Díjat és a Kamera Hungária TV-Filmszemle díját is bezsebelte már ötven éves pályafutása során.