Lélekkiképzés: embert próbáló időszakon esett át a családjuk

A közelmúltban, féléves koszovói szolgálat után „egyesült” a család, és ennek a három lurkó is örült. A tiszteletes asszonytól azt kérdeztük: hogy bírta férje távollétét, és Isten milyen kapaszkodót nyújtott az átmeneti időszakban. Voltak-e bátorítói, akik erősítették benne a reményt, s egyáltalán: lelkészként milyen munícióval gazdagította a híveket. Azt tartja: ember próbáló időszakot éltek át, de mindannyian tanultak belőle.

„Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” – olvashatjuk Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében, ami különösen szíven találta a házaspárt, hiszen nemcsak a lelkészasszony, hanem férje is állandó „futásban” van, így e mondat mindkettőjüknek vezérgondolatukká vált.

– Amikor egy futó nagyobb táv megtételére készül, átgondolja azt, és részekre osztja. Az egésszel csak addig foglalkozik, amíg meghatározza a szakaszokat – jegyezte meg Székelyné Kiss Emese. – Utána már csak az éppen aktuális egységre szükséges koncentrálnia. Így vágtunk, vágtam neki az egész missziónak, mely valójában közel egy évig tartott. A tényleges időt ugyanis több hónapnyi felkészítés előzte meg, s így már májustól mellőznöm kellett a férjemet. Aztán egyszer terveztünk decemberig, utána pedig márciusig. Most már örömmel, s felszabadultan mondhatjuk: lefutottuk!

A lelkészasszony, ha visszagondol a hátuk mögött hagyott hónapokra, bárhogy forgatja a szót, végül kimondja: egyáltalán nem volt egyszerű.

– Némiképp könnyebbséget jelentett, hogy iskolaidőszak volt akkor, jóval a koronavírus-járvány előtti periódus, így a gyerekeket lekötötték a napi elfoglaltságok: a tanulás, a különórák, az edzés. Nem jutott túl sok idő az „apa utáni szomorkodásra”. Nekem is bőven akadt feladatom. Hittan­órákat tartottam Kaposfőn és Csökölyben, rám várt a templomfelújítás-koordinálás Kaposfőn, Csökölyben valamint Gigén, kiegészülve a hitéleti alkalmakkal, istentisztelettel, adminisztrációval és a sokak által kedvelt, hagyományos kaposfői református bál megszervezésével. Szinte „lubickoltam” ezekben a szolgálatokban. Bevallom: különösen kedvelem a kihívásokat, ezért fáradtságot sem éreztem egészen addig, amíg március 11-én vissza nem adtam a stafétát a férjemnek. Természetesen a feladatom azóta sem lett kevesebb, de újra van, akire számíthatok, és nem csak a jó tanácsát illetően, hanem úgy is, hogy itt áll mellettem. Így újra biztonságban érezhetem magamat.

Székelyné Kiss Emese tisztában van azzal, hogy más még nehezebben bírta volna, netán fel is adja, ám ő Istennek adta fel minden gondját-baját, szomorúságát, átmeneti magányát. Tisztában volt ugyanis azzal – ha már maradunk a futás motívumánál és szimbolikájánál –, hogy a táv megtételéhez a szakaszolás mellett muníció is szükséges. Sőt, jó, ha tartalékkal is számol az ember.

– Azt már régen megtanultam, hogy Isten nélkül nem megy, de vele nagyon… Amit Ő nem szeretne, azt nem engedi. Erőlködhetünk, megpróbálhatjuk rákényszeríteni az elképzelésünket, ám nem lesz áldás rajta – vallja meggyőződéssel.

Mint megtudtam: a szakaszokra osztást a vasárnapi prédikációkra is alkalmazta. Igehirdetései során decemberig az Úri imádságot magyarázta, márciusig Jónás Könyvét vette nagyító alá. Mindkettő azt erősítette benne, s vélhetően a gyülekezetekben is, hogy Isten szeret bennünket. Az Ő szándéka elől nem lehet elfutni, terveit képtelenség lerázni magunkról, ám ha belehelyezkedünk az Ő kegyelmébe, ha kimerjük azt mondani, hogy: „legyen meg a te akaratod”, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez az akarat a mi javunkat szolgálja majd. Mindvégig ezzel a reménységgel „forgolódott” – ahogy fogalmazott –, s végezte a munkáját.

– Hálás az ember, ha a baráti köre és a szolgálati területe egybeesik. Így a mindennapokban is megtapasztaltam a törődésüket, segítségüket, imádságukat – mesélte boldogan. – Jólesett a bátorításuk, elismerésük. Nem csodabogár az ember, így a lelkész sem. A társadalomban sokan vannak, akik egymaguk cipelik vállukon egy család „terhét”, a hétköznapok nyűgét-baját, megoldásra váró feladatait. Noha tudtam, hogy ez az egyszemélyes állapot csak ideig-óráig tart, mégis fontos volt számomra, hogy számíthattam a barátaim, gyülekezeteim támogatására, imádságára. Az együttérzés, a figyelemmel kísérés, az értünk szóló fohász hatását mindig érzi az ember…

Székelyné Kiss Emese örömmel említette: lelkipásztorként a legtermészetesebb számukra, hogy továbbadjanak abból, amit fentről, a Teremtőtől folyamatosan kapnak, és ezt magától értetődőnek tartják a rájuk bízottak is; jóllehet, tudják: Isten a legfőbb kegyelemforrás. Mint ahogy azzal is tisztában vannak a hívek, hogy a nyáj sem hagyhatja magára szeretett pásztorát; a lelkészeknek is szükségük van erősítésére, töltekezésre, bátorításra, szüntelen visszajelzésre.

Valódi misszió volt, sokat tanult és fejlődött

Négy település lelkipásztora vallja: amikor egy próbatétel véget ér, nem maradhat el az összegzés. A férj, a társ, az apa hiánya vitathatatlan, mindazonáltal új képességeket hozott elő belőle és a híveknek is új oldalát világította meg ez a helyzet. Székelyné Kiss Emese megjegyezte azt is: sokat tanult, s fejlődött azáltal, hogy egy ideig férje távoli országban szolgált. Ez az időszak mindkettejüknek hasznos kiképzést, valódi missziót jelentett.