Az úriember nem jobb- vagy baloldali kérdés

– A Széchenyi-díj a kutatóknak adható legrangosabb elismerés. Ön számos kitüntetés tulajdonosa. Titkon reménykedett abban, hogy egyszer megkapja majd e jelentős díjat?

– Nagyon meglepődtem, amikor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr telefonon felhívott, hogy a felterjesztett személyek egyike én vagyok, ám a díj csak akkor lesz valóság, ha a köztársasági elnök úr elfogadja és aláírja a javaslatot. Nem számítottam erre a díjra, de végtelenül örülök, hogy vannak, akik figyelemmel kísérik a munkámat, tudományos kutatásaim eredményeit, publikációimat, közéleti tevékenységemet, és méltónak találtak e díjra.

– Történelmi helyről, a Fekete István által irodalomba emelt Törökkoppányból származik, a helybeli suszter fiaként sorra nyerte a versenyeket kamaszkölökként, s első generációs értelmiségiként került a történelemtudomány, a pedagógia és a politika „bűvkörébe”. Hitte valaha, mondjuk hátulgombolós kissrác korában, hogy szülőfaluja majdan igen büszke lesz fiára?

– Nem. Ez sokkal nagyobb eredmény, mint amire elgondolásaim szerint predesztinálva lettem. Tudományos, oktatói, intézetalapítói és szervezői tevékenység húzódik e rangos díj mögött. Nyughatatlan természetem, kíváncsiságom elsősorban a történelem iránt, kiskoromtól ered. Már az alsót is élveztem, hiszen osztatlan iskolában jártam Törökkoppányban, így az idősebb társaimtól szinte mindent megtanultam az úgynevezett „hangos órákon”, mire az adott osztályt végeztem. Nekem ez bámulatos előnyt jelentett, persze a megfelelő felkészülés óhatatlan volt, de én nagy elánnal, örömmel tanultam az akkor még több mint nyolcszáz, ma már alig négyszáz lelkes falu iskolájában. Kaposvárra kerülve, a Munkácsy gimnáziumban Parlag Tibor után Zavilla Norbertné lett a történelemtanárunk, de rengeteget köszönhetek Zetz József tanár úrnak is, aki nemcsak földrajzból, hanem egy ideig történelemből is tanított. Azt hiszem, történelemből egyetlen négyesem volt a gimnázium 4 évében, de ez is csak azért, mert egy röpdolgozatot kellett írni, s elfogyott az időm.

– Fő kutatási területe Magyarország két világháború közötti hadtörténelme. Mikor fejezi be a katonai elit tagjainak elemző bemutatását?

– Túl nehezet kérdez, pedig régóta ez a kutatási területem. Az 1919–1945 közötti katonai felső vezetés ezernégyszáz tagjából 3–400 közötti azok száma, akiknek az életútját már feltártam, feldolgoztam, elemeztem, de rengeteg cédula vesz körül most is. Én ugyanis ragaszkodom a hagyományos, jól bevált módszerhez. A baj csupán az, hogy sokkal nagyobb nyugalom kellene, hiszen jelen helyzetben csak esténként vagy hétvégenként marad időm a cédulázásra, s egy-egy nap jó, ha 3-4 személy adatait fel tudom dolgozni. Azt is vizsgálom például, hogy közülük hányan beszéltek franciául, kik érkeztek az elcsatolt területekről, s ez az információ nemcsak a történész, hanem a társadalomtörténet szempontjából is fontos adat. A kandidátusi értekezésemben egyébként már egy szűkebb metszetet bemutattam, de a teljességre törekszem.

– Lecsillapodtak már a kedélyek a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár létrehozása kapcsán, illetve a kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöki posztja miatt? Egyesek „életművet” építenek maguknak gonoszságból...

– Lelkük rajta! Az idő bebizonyította, hogy a VERITAS létrejötte megkerülhetetlen volt, a Berzsenyi társaságban betöltött funkciót pedig azért vállaltam el, mert szerettem volna valamit visszaadni a szülőföldemnek. Úgy éreztem, tartozom Somogynak annyival, hogy ha kell, segítek abban, amiben tudok, és lobbizom a jóért. Ebben tántoríthatatlan vagyok, és ezután is szívesen jövök, ha hívnak. Bár volt egy jelentős időszak, amikor különösebben nem voltak kíváncsiak rám. Egy éve lesz, hogy elhunyt Balatonföldváron élő édesapám, s azt tervezem, hogy nyugdíjazásomat követően visszaköltözöm a megyébe; oda, ahonnan egykor indultam, s ami nélkül nem lennék az, aki vagyok. Egyre intenzívebben szólítanak a gyökerek.

– Néhány éve nemzeti ünnepeink megünnepléséről, illetve az ellenzék szégyenteljes véleménynyilvánítási akciójáról kérdeztem a kaposvári Takáts Gyula Megyei Könyvtárban szervezett Somogyból indultak beszélgetéssorozat vendégeként. Akkor azt válaszolta: „Sajnos akadnak, akik nem jutottak el még addig, hogy egy nemzetnek vannak dicsőséges napjai, szent pillanatai, amelyekhez nem közelíthetünk gyűlölettel. Ez tragikus és elszomorító. Az én értékrendszerem szerint az úriember nem jobb- és baloldali kategória. Az úriember, az úriember.” Ezt tartja most is?

– Ezt, hiszen örök igazság. Mint ahogy az is: ...hazudni nem szabad.

A tanár legyen az interaktív tábla

Szakály Sándor professzor – aki technikailag „visszamaradottnak” tekinti önmagát – azt vallja: az órán a tanárnak kell lennie az interaktív táblának. Az ő tanárai is ilyenek voltak, nem kellett semmiféle technika ahhoz, hogy diákjaival szembefordulva megjegyezzék: fiam, olyan sötét vagy, mint a tábla.