Lábait vesztve sem térdelt le a sorsnak

Fürge, harmincas fiatalember nyitott ajtót; ha nem rövidnadrágban lett volna, talán fel sem tűnik a protézis. – Úgy fogom fel, mint az idős nénik a műfogsorukat – magyarázta Verhás Attila, miközben kávét készített, sürgött-forgott körülöttünk. – Ők éjszakára a fogukat veszik ki, én pedig a lábam csatolom le, reggel pedig vissza. Nincs ebben semmi különös.

Példaértékű, ahogyan a siófoki fiatalember az életét megszervezte a balesete után. Egy percre sem hagyta el magát, s azóta is igyekszik teljes életet élni. – Roki vagyok – mondta –, elfogadom a rokkantságomat, de egyáltalán nem érzem magam sérültnek. – Ha bemegyek a boltba, előfordul, hogy megbámulnak. Főleg a gyerekek érdekesek, van az a típus, aki megijed a lábaim látványától és van az, aki kikerekedett szemmel azt kérdezi: „de kúl, te robot vagy?”.

Attila ilyenkor persze azonnal rávágja, hogy igen. A fiatalember hat évvel ezelőtt ausztriai munkahelyéről hazafelé tartva, néhány nappal harmincadik születésnapja előtt szenvedett autóbalesetet. Szepszis lépett fel nála, ezért mindkét lábát amputálták térd alatt.

Nem fordult magába, nem szégyelli állapotát, sőt Ausztriában kórházakba jár előadást tartani olyan betegeknek, akik elveszítették valamelyik végtagjukat, valamint nővéreknek, akik ilyen pácienseket ápolnak.

Korábban pincérként dolgozott, kilenc éve vállalt munkát Ausztriában egy szállodában, majd házmesterként dolgozott ugyanott. A balesete után másik pozícióba került. – Felhívott a főnököm és megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Természetesen igent mondtam, csak akkor még nem tudtam, hogy milyen munkát ajánlhatna, amit el is tudok végezni. Végül a recepcióra kerültem, s ott dolgoztam egészen tavaly októberig. Azóta itthon vagyok, de már nagyon várom, hogy visszatérjek.

Attila állandó éjszakás recepciósként dolgozik, az osztrák szabályok szerint heti három napot. Pedig – mint mondta – ő szívesen dolgozna többet is, hiszen szinte semmiben sem gátolja a műlába. – Egyedül futni nem tudok vele – mondta nevetve. – Biciklizem, megtanultam snowboardozni és úszni is tudok. Ehhez van egy speciális vízálló lábam. A lábfej mozgása hiányzik ugyan az úszásomból, de így is megy.

Nem szégyen

Verhás Attila autót vezet, füvet nyír, ugyanúgy éli az életét, mint bárki más. Reggel kicsit tovább tart neki felkelni, és néha úgy érzi, hogy görcsölnek, fáznak a lábai, pedig már nincsenek is meg. – Nem takarom el a lábaim, illetve azok hiányát, mert nincs mit szégyellnem rajta – mondta Verhás Attila. – Előfordult, hogy a reptéren levetették velem New Yorkban, mert drog­gyanús volt a biztonságiak szerint. És olyan is, hogy miattam leállt a sífelvonó, mert nem csatoltam fel a deszkát. Aztán megmutattam, hogy protézisem van, és mehettem tovább. Azóta oda is rövidnadrágban megyek, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Nem szabad az embernek elhagynia magát. Lehet így is tartalmasan élni – állítja.

Attilát a felépülésben végig támogatta családja. Azt mondta: szerinte a családtagjainak nehezebb volt a baleset után, mint neki.