Kaposváron kapta vissza életét a Los Angelesből jött ápolónő

– Olyan nincs, hogy valaki elfelejt magyarul – mondta a 66 esztendős asszony, akinek parókája alól kikandikálnak újonnan kinőtt hajtincsei. – Harminc évig Kaliforniában éltem, de már előtte elvégeztem a Péterfy Kórházban az ápolóasszisztensi iskolát és Magyarországon is dolgoztam nővérként. Sajnos kevés ideig, ezért lett csak ötvenezer forint a nyugdíjam.

Évtizedeket nyúlunk vissza az időben. A sztálinvárosi születésű lány családjával a 60-as években került Csoma-Szabadiba. Édesapja, Dobos Dénes építészként kereste kenyerét, s ott kapott egy szolgálati lakást. Gyerekkorára, a Petőfi-iskolás diákéveire ma is örömmel gondol, de feltűnő a kontraszt az akkori megyeszékhely és a mostani között. Nem tud betelni a virágos város látványával. Míg figyeli a stukkódíszes házakat, belefeledkezik a szökőkutak vízsugarába, felébred benne gyorsan tovatűnt kiskamaszkora. Megtudom: laktak a belvárosban is, meg Pécsett, a nyarakat Pusztaszabolcson töltötték testvéreivel a nagyszülőknél. 1973-ban ment ki először Kaliforniába, hogy meglátogassa a nagynénjét, s a szép új világ megbabonázta. Visszatért ugyan, de a vágy minduntalan feszítette szívét. Egy jobb élet reményében igent mondott Amerikára.

– Több évtizedet töltöttem családoknál, kórházakban, betegágyak mellett – summáz. – A segíteni akarás motivált a munkámban, melyből kiemelkedik a Los Angeles-i főrabbi családjánál töltött három év. A feleségét ápoltam, s már akkor 140 unokájuk volt 14 gyereküknél. Egyebek mellett feladatul kaptam azt is, hogy tanuljam meg a gyerekek nevét. Jól éreztem magamat náluk; igaz, szigorú szabályok szerint élő, ortodox famíliába csöppentem, de teljes ellátást kaptam fizetésem mellé. Hetente 4–5 napot töltöttem náluk egy külön apartmanban, ám betegségem közbeszólt, pedig azt terveztem, életem végéig náluk maradok, annyira megszerettük egymást…

Kilenc éve csontvelőrákot diagnosztizáltak a magyar állampolgársággal rendelkező asszonynál. Megkezdődtek a kezelések, életmentésként hatszor kapott vért odakinn, de változás nem mutatkozott állapotában, s egy idő után már nem is tudta fizetni a költségeket. Azt tartja, ha kinn maradt volna, már nem élne. Egyed Miklós professzort ajánlották neki; a kaposvári megyei kórház hematológiai osztályvezető főorvosát, akinek gyógyulását köszönheti.

– Két rákos sejtet találtak a csontvelőmben, és szervezetem jól reagált a kemoterápiára – jegyezte meg mosolyogva. – Egyed professzor őssejtbeültetést javasolt, amelyet a debreceni klinikán végeztek el. Háromszor hat órán keresztül gyűjtötték mellkasomból az őssejteket, s mint megtudtam, le is fagyasztottak belőle, ha később szükség lenne rá. Most nincs káros sejt a szervezetemben, gyógyultnak nyilvánítottak. Ez pedig a magyar egészségügynek köszönhető. Amerikában nem ült nővér mellém 45 percen át, hogy vigasztaljon, s olyan aranyemberrel sem találkoztam, mint amilyen Egyed professzor… – s itt elcsuklik Éva hangja, majd sírásba torkollik a szó. – Kikezelt az ismétlődő tüdőgyulladásaimból és a rákból is. Megmentette az életemet, amiért nem lehetek elég hálás. Kívánom, hogy 200 évig éljen, s minél többeknek adja vissza a reményt, az életet fantasztikus csapatával együtt. Már a kézfogása is fél gyógyulás, nem beszélve higgadt, derűs lényéről, és azokról az orvosokról, ápolókról, akik körülveszik. Tapasztalhattam kórházi tartózkodásaim során, s az ismétlődő kontrollok kapcsán, de hálás vagyok Halász Zsuzsanna háziorvosomnak is.

Az erős fizikumú, vidám asszonyt ugyan megtörte a kór, de optimista felfogásának, kitartó küzdelmének köszönhetően kilábalt belőle. E folyamat nem ment könnyen, ugyanis a klinikai kezelést követően száz napig szőnyeg nélküli steril szobát írtak elő neki – napi fertőtlenítéssel, ágyneműmosással, -vasalással, amit maga próbált megoldani, teljesen legyengült immunrendszerrel. De ez már a múlté, amit elengedett. Istenbe viszont még erősebben kapaszkodik, mint ahogy lány- vagy fiatalasszony korában tette. Most is rá hallgatott; amerikai barátai le akarták beszélni arról, hogy hazajöjjön, s itt gyógyíttassa magát. De azt súgta: csak itt adatik számára új élet. Nem bánta, hogy nem ült fel a tengeren túli véleményeknek, miszerint „színvonalon aluli a magyar egészségügy”, és e „semmi kis országban”…

Éva asszony ugyan még nem a régi. A kemoterápiás kezelés miatt kissé nehezebben megy a járás, de azt tervezi, sorra látogatja majd életének somogyi helyszíneit. A szélsőséges időjárást is nehéz megszoknia szervezetének; sokat kell fűtenie, nem akar megfázni. Amerikai rokonaival, ismerőseivel e-mailen, Skype-on és Messengeren keresztül tartja a kapcsolatot, s mindenkinek elújságolja: boldog, hogy megmentették az életét. Társalkodónője is akad, akivel megvetik-hányják a világ dolgait, s mindig oda lyukadnak ki: szeretet nélkül semmit sem ér a lét. Ezért aztán Éva angolul és magyarul is imádkozik hozzátartozóiért, orvosaiért, és hálát ad mindenért.

Kaliforniában húsz percre lakott az óceántól, bármikor megcsodálhatta. Éva most a Balatonra vágyik, a víztükrön megcsillanó fények játékára. Ezt az élményt akarja megőrizni élete végéig.

Vérré válik a bor

Büki Attiláné Dobos Éva 17 éve Los Angelesben élő Krisztina húga lányával, Zsófival rendszeresen támogatja, bátyja, Dobos István, az ELTE irodalomtörténésze olykor élelmiszercsomagot küldet, benne jóféle vörösborokkal. Egyed professzor azt tanácsolta: egészsége érdekében minden nap igyon egy pohárral, hogy vérré váljék. Éva megfogadta ezt a tanácsot is.