Már kisgyerekként fogat húzott a nagybajomi körorvoscsemete

Kocsis Gabriella több mint fél évszázada műveli választott hivatását, és nyugdíjas kora ellenére is praktizál. 1967-ben végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, s 1967–1970 között Fűzfő-gyártelepen volt fogorvos. 1970-ben visszatért gyermekkora kedves falujába, Nagybajomba, ahol 1973-ig körzeti fogorvosként dolgozott, s ahol orvos édesapja, Kocsis Béla a település ikonikus alakja volt. Munka- és hivatásszeretetében, nagy empátiával, érzékeny lélekkel végzett szolgálatában – mert annak tekintette és tekinti mindmáig a gyógyítást – az apai indíttatás kiemelt szerepet kap.

Édesapját nagy tisztelet övezte, s már életében legendává lett, hiszen egy 1938-ban megjelent somogyi évkönyvben azt írták róla: „önzetlen támogatója a környék szegény sorsú betegeinek.” Mindenki Béla bácsija volt, akinek mindig nyitva állt az ajtaja, és állandóan hadakozott a babona, a népi hiedelemvilág éltetőivel, ám református létére gyakran kártyázott együtt Bacza Dezsővel, a várossá lett nagyközség egykori plébánosával. Édesapja azt adta útravalóul nyomdokába lépő gyermekének, hogy a körülötte lévőket ne versenytársnak, hanem testvérnek tekintse.

Az atyai intelmet örökre megfogadta, s már elsős kisdiákként népszerű volt az iskolában. Társai rendre arra kérték: szabadítsa meg őket éppen mozgó tejfoguktól. „Ellike” gyakran tett eleget a kérésnek, jóllehet édesanyja megjegyezte a sorra érkezőknek: talán Gabi édesapjához kellene fordulniuk...

Amikor arról kérdeztem a főorvos asszonyt, alakulhatott volna-e másként az élete, azt felelte: nem, mert már kislánykorában bizonyossá lett: őt az orvosi pálya várja. S hogy miért éppen fogorvos lett? Azt mondta, azért, mert édesapja ezt a hivatást jobban „nőnek valónak” találta.

Ahogy gyerekkorában látta maga körül, saját praxisában is a beteg az első. Még zongorázni sem volt szabad, ha páciens érkezett, nehogy azt gondolják: Kocsisék mulatoznak, pedig csak a kislányuk gyakorolt a hangszeren. Azt is otthonról kapta ajándékul: ne az anyagiak legyenek az elsődlegesek, hanem a segítés. Bárkin, bármikor. Ezt már édesapja alma materének, a csurgói református gimnáziumnak a tanárai is nyomatékosították tanítványaik körében. Háztartásbeli édesanyja pedig boldogan vállalta a háttérszerepet, mi több: imádkozott a betegért, és fő lelki erőforrása volt a családnak.

Kocsis Gabriella 1973-tól 20 éven át a megyei kórház szájsebészeti osztályán dolgozott. 1984-től folytat magánpraxist. Mérhetetlen vitalitással és hivatástudattal végzett munkája Somogy határain túl is ismert. Szolgáló szeretettel végzett gyógyító munkájában ma is kiemelt figyelmet fordít a szociális hátrányban lévők és a sérültek kezelésére, támogatására.

Sokan keresik a bizalmát, és gyakran kérnek lelki, életvezetési kérdésekben is tanácsokat tőle. Ő pedig szívesen osztja meg a véleményét, s adja át tapasztalatát. Azt mondta, megpróbálja komolyan élni mindazt, amit Varga László püspök atyától megtanult: életünk szentmiséje akkor kezdődik, ha a vasárnapi mise után becsukjuk magunk mögött a templomajtót.

– Már munkácsys diákként is gyakran betértem a Szent Imre-templomba – mondta. – A vallás világába szüleim vezettek be. Később, amikor férjemmel a templom közelébe költöztünk, egyértelmű volt, hogy e templomba járjak, és a Laci atya idején tapasztalt lelkületnek köszönhető a „vasárnapi kereszténységből” való kizökkenésem, illetve annak a Szentlélek-szemináriumnak, ahova Terestyényi Csilla hívott meg. Kezdetben azt sem tudtam, mibe „rángat bele”, de jó, hogy a szeminárium által kitisztult felettem az ég, a karizmatikus spiritualitásnak köszönhetően elrendeződött bennem minden. Hű maradtam ehhez a templomhoz, ez a közösség tart meg és halmoz el erővel. Valódi támasz.

Csakúgy, mint férje, Sarudi Csaba, aki a Kaposvári Egyetem professzoraként ismerte, mit jelent a napirend, a munkabeosztás, így maximális támogatója ma is a feleségének. Igaz, olykor előfordul, hogy otthoni telefonon hívják a főorvos asszonyt. Ilyenkor férje készséges útbaigazítást ad: este hétre ígérte, hogy itthon lesz, de általában 2 órát szokott tévedni, így vélhetően 9-ig lesz a rendelőben, úgyhogy nyugodtan hívhatják ott.

Prevencióról is sok szó esik, ám ennek ellenére sajnos ma is elmondható: foghíjas nemzet a magyar. Az átlagember általában csak akkor fordul fogorvoshoz, ha már nagy a baj, ha már kibírhatatlanul hasogat a jobb felső hármas…

Sokszínű életművet próbáltunk nagyító alá venni, mely azt igazolta: jó utat választott Kocsis Gabriella. Munkája a hobbija, ezért úgy érzi, tartalmas az élete. Kiegyensúlyozottnak érzi magát, s nemcsak önmagával, hanem a környezetével is békében él. Örül, hogy egykori gyerekpáciensei közül többen a fogorvosi hivatást választották. Megkérdeztem azt is, milyen a jó fogorvos?

– Szakmailag felkészült, empatikus, minden korosztály nyelvén ért. Először ember, s csak utána orvos – felelte Kocsis Gabriella.

Semmi különös?

Roth Eriktől, a család barátjától hallottam: Kocsis Bélának mindenre volt egy jó tanácsa. A házasság előtt lévő ifjú férjjelölteknek például arcán pajkos mosollyal soha nem felejtette el megjegyezni: „Csak a házasember tudja, mi az a boldogság, de akkor már késő…”

Azt viszont a kitüntetett főorvos asszonytól hallottam: amikor végezte az egyetemet, édesapja szerzett egy eredeti koponyát, hogy azt tanulmányozva megkönnyítse leánya elméleti és gyakorlati tapasztalatait. Édesanyja viszont nehezen viselte, hogy egy valamikori élő személy koponyájával élnek egy fedél alatt, ezért egyházi szertartás keretében titokban eltemettette. Egy idő után lányuk észrevette, hogy eltűnt a koponya, így édesapja kénytelen volt egy újabbal előrukkolni…

A fogorvost arról is faggattam: hogy fogadta a kitüntetés hírét. Azt felelte: megdöbbent, de nagyon örült, hogy észrevették a munkáját. Mint mondta: tulajdonképpen nem csinált semmi különöset, csak amit orvosi esküje és Isten diktált neki évtizedeken át.

Fotó: Kovács Tibor