Afrika-múzeum lett földvári otthonából a Kenyát is megjárt vadásznak

Erdőszélen, Földvár utolsó házában él Bozóki László. Egyik szobája tele van saját kiadványaival, embermagasságban állnak élményeit tartalmazó kötetei. Még érdekesebb a másik helyiség, amely házi Afrika-múzeum, különleges trófeák tömegével. A hetvenöt éves világjáró már gyermekkorától vadásznak készült, nem is látott más példát. – A családban mindenki, még a szomszéd bácsi is erdész–vadász volt. Vasárnap délelőttönként magával vitt az erdőre, tanítgatott. Délután választhattam valamit a három nagy könyvszekrényéből, amit ott helyben elolvashattam, amíg ő ebéd után szunyókált – mesélte emlékeit nyolc-tíz éves korából. – Napjainkban is fontos lenne, hogy a gyerekek olvassanak, ám először a televízió, aztán a számítógép ütötte ki a kezükből a könyveket. Legújabban az okostelefonok teszik ugyanezt. Személyesen beszélni sem akarnak egymással a fiatalok, csak az interneten keresztül. Nem szeretnek kapcsolatba kerülni a természettel. Inkább sterilen próbálnak élni egy maguknak felépített világban – hívta fel a figyelmet Bozóki László, aki a sok olvasásnak köszönheti, hogy író lett. Fekete István, Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán történetein nőtt fel, hatásukra választotta az erdész hivatást, amelyet Somogy északi területein kezdett gyakorolni.

– Egészen fiatalon próbálkoztam az írással, ám rájöttem, hogy nem attól lesz valaki jó író, ha elmegy mellette egy vadászkalap és azonnal papírra veti élményként. Legfontosabb a tapasztalatgyűjtés. Csak azután érdemes az írással foglalkozni – tette hozzá a vadász, aki gyakran publikált a Nimród vadászújságba, sőt szerkesztette is.

– „Lelkizős” téma a vadászat. Sokan ránk sütik a „gyilkos” bélyeget, ám ha jól meggondoljuk, mindenki vadászik: van aki pénzre, hogy a megélhetését ekképpen biztosítsa. A vadászat hagyománya megőrzésének köszönhető, hogy az emberiség fennmaradt. Azért vagyunk ennyien a Földön, mert van elegendő élelem, gyógyszer és higiénia. 1966-ban az országban évente 7500 vaddisznót lőttek ki, napjainkban 250 ezret, mert annyira túlszaporodott. Svájcban megpróbálták megszüntetni a vadászatot, ám két éven belül megemelkedett a vadbalesetek száma. A vadászok helyett állami vadőrökkel próbálták kilövetni a túlszaporodott állományt, ám nekik nem ez a feladatuk. A skandináv országokban gyönyörűen élnek harmóniában a természettel: csak annyit vesznek el, amennyit a természet elbír – mondta a világjáró vadász, aki éveket töltött például Namíbiában, ahol még létezik az ősi, törzsi vadászatokat idéző életforma. A hetvenes években Németországban dolgozott, amikor egy lehetőséget megragadva eljutott Kenyába vadászni. Már az első alkalommal leterített egy bi­valyt. A helyi hivatásos vadász meghívta, hogy dolgozzanak együtt, így lett tulajdonosa a számtalan különleges trófeának, fizetségét pedig hetente egy bivaly képezte, amely 15 ezer dollárnak felelt meg akkoriban.

– Azóta ott is megszüntették a hivatásos vadászatot, ami azt eredményezte, hogy „gazdátlanná” vált a vadállomány. Ahol 1975-ben még „hemzseg­tek” a vadak, ott ma már alig van élővilág – mondta.

Bozóki László a balatonedericsi Afrika-múzeum létrehozásánál is bábáskodott.

– Segítettem a kiállítás anyagát tartalmazó konténert megtölteni. A múzeumba szánt tárgyakat ott banánlevelekbe csomagoltuk. Itthon nem kis meglepetés érte a kicsomagolókat: a banánleveleken ugyanis itt-ott peték bújtak meg észrevétlenül, amelyekből pillangók és más bogarak keltek ki az út során – mesélte.

A földvári vadászíró a könyvein keresztül a vadászat valódi üzenetét igyekszik az olvasóknak átadni.

– Elsősorban vadászoknak szól, amit írok, de azt érzem, nem csak nekik van szükségük az útleírásaimra – mondta hozzátéve, hogy hasonló üzenetet várt az „Egy a természettel” Vadászati Világkiállítástól is.

– Olyan érzésem van, mintha bennünket, tapasztalt, idős vadászokat kihagytak volna a szervezésből, pedig igazán jólesett volna, ha megkérdeznek, mi mit látunk másképpen... Talán akkor még jobban átjött volna a rendezvény üzenete. Próbálkozásnak jó volt, ám úgy érzem, más látásmódot kellett volna adnia erről a médiának. Az ember eltávolodott a természettől, ami rányomja bélyegét az ítélőképességére. Ezt a szemléletet kellett volna közelebb hozni a kiállítással, de remélem, nálunk is hamarosan elterjed az a gondolkodásmód, amelyik nyugaton már teret hódít, és ennek köszönhetően feltámad a tanyavilág – tette hozzá az utazó, akinek nyolc könyve közül három Afrikáról, a többi pedig európai vadászkalandokról szól. Őzbakok című legújabb kötetében harminc saját élményű vadásztörténetet oszt meg, amelyek közül tizenhatot elhunyt vadásztársai emlékének szentelt.

Hatszáz forint egy hónapra

Még hatszáz forintra sem rúgott 1963-ban az első fizetése. Édesanyja azt hajtogatta neki, hogy az egyhavi fizetést mások akár egy nap alatt is megkeresik. Akkoriban az erdészek is csupán nyolcszáz forintot kerestek.

– Minden nap hajnali négykor keltem és biciklire pattantam, úgy mentem hatra dolgozni. A mesterem akkor ébredezett, amikor odaértem, majd adott egy doboz cigarettára valót, hogy hozzak neki a faluból. Eleinte így indult a napom. Sok mindent megtanultam mellette, ám már akkor úgy döntöttem, hogy nem abból fog állni a vadászéletem, hogy reggelente cigarettáért szaladok, majd a lovaskocsiról kiosztom a tűzifát a sorban állóknak – emlékezett vissza a kezdetekre a balatonföldvári vadász, aki napjainkban is szívesen jár természetben, ha éppen nem írja vagy postázza a könyveit.

Fotó: Muzslay Péter