Humoros morzsák kerültek elő az újságíró sokat látott jegyzettömbjéből

Kettős tárlat megnyitójára kért fel Jambrich Liza kaposvári keramikus és Kovács Tibor, a Somogyi Hírlap fotóriportere. Kisebb-nagyobb életképek, groteszk figurák, csőlakók, peremléten élőket formázó, rusztikus alakok, manók, s bibliai szereplők társaságában kerültek falra K. Várnagy Márta kaposfüredi magángalériájában a nagyméretű, fekete-fehér portréfotók. Tibor megfogadta tanácsomat, s meghívta azokat a személyeket, akiket az elmúlt években lencsevégre kapott, s fényképük bekerült a megyei napilapba. Így aztán megelevenedett a pincetárlat, hiszen szűkebb-tágabb környezetünk kiválóságai elfogadták a meghívást. Rozsos István sebészprofesszor, Takáts Gyula, Kossuth-díjas költő, Domány Sándor szülész-nőgyógyász professzor, Dévényi Zoltán, a Balaton Füszért Állami-díjas vezérigazgatója is megjelent a sokakat megszólító kiállítás-megnyitón, s a közönség egy része az ajtón kinn rekedve hallgatta megnyitószövegemet. 

Jászai Joli nénit, a színjátszás nagyasszonyának, Jászai Marinak hetvennyolc esztendősen felfedezett unokahúgát Tibor fuvarozta be az állomásról. Az apró szerepekben több mozifilmben feltűnő, remek humorú asszonyt – ki egykor a közeli Répáspusztán élt az Esterházy hercegek gazdatisztjeként szolgáló férjével, és régi kaposi farsangi bálokról mesélt nekünk pécsi otthonában – ugyancsak megörökítette fotós kollégám. A megnyitón azonban nem emlékei tarka szőttesének tapsoltunk, hanem verses imáinak, hiszen születése óta kapaszkodott Istenbe. Közönségtalálkozókon sem rejtette véka alá, mit ad neki a hit, s miután Vitray Tamás, majd showműsorában Friderikusz Sándor megismertette velünk e szókimondó, sokaknak talán kissé harsány, ám örökifjú, széles gesztusokkal kommunikáló asszonyt, egy egész ország megszerette. Én is. 

A megnyitót követően ismerősökkel parolázva, poharazgatva – átélve az itt és most örömét – a szoborparkban sétáltunk. Megsimogattuk Kling József alkotásait, és félkész munkáját is megmutatta a házigazda. Takáts Gyula bátyánk is mellénk szegődött, meg a már szintén elég élemedett korban lévő Domány professzor, akibe Joli néni rögtön belekarolt: 

– Sanyikám, de hiszen mi ismerjük egymást – mondta ízes szavakkal, a somogyi tájszólásra is jellemző nyílt e-kkel, szemében évtizedek parazsát felélesztő tűzzel. – Mondd, te nem voltál egy kicsit szerelmes az én Klári lányomba? – kérdezte. 

A riadt, őzikeszemű főorvos csak ennyit tudott/mert válaszolni: 

– De igen, az voltam, Jolika. 

Az életörömtől ragyogó Joli néni, beérve ennyivel, már fordult is oda Gyula bátyánkhoz: 

– Te, mondd, Gyula, hát akkor te vagy az a híres-neves költő, műfordító, aki uralja egész Somogy irodalmi életét? 

– Igen, én vagyok – felelte „aranyszita mosolyával”, ahogy Juhász Ferenc írt költőtársáról, ki hadat üzent az elmúlásnak. 

– Aztán mondd, te Gyula, neked hány gyereked van? – faggatózott tovább a népszerűségben lubickoló, színésszé avanzsált hajdani tanítónő. 

– Nekem egy sincs. Tudod, Jolika, ilyen nagy szellemet, mint én, kár lett volna szaporítani, pedig több asszonnyal is éltem együtt. 

– Mit mondtál, Gyula? Kár lett volna téged szaporítani? Hát én ekkora baromságot még életemben nem hallottam. Ezt nekem mondod, aki öt gyereket szült? Hát, tudod, lehetsz te akármekkora költő meg író, de ilyet másnak ne mondj! – reagált döbbenten a váratlan válaszra. 

A rövid diskurzus után besétáltunk a nappaliba, ahol többen autogramot kértek Takáts Gyulától és Jászai Jolántól, s közös fényképek készültek róluk – kezükben pezsgőspohárral. A „pannon derű”, a „hasznos szép” költője a „nemzet nagymamájával” egymás egészségére koccintott. A már akkor „nagy öregeket” még jó pár évig itt tartotta a Teremtő. Kilencvenhét, illetve százegy évesen lettek az öröklét lakói. 

Holtomiglan-holtodiglan

A fiatal pár rendje-módja szerint bejelentkezett a kaposi Városházára, hogy törvényesítsék kapcsolatukat. Szolid, ám elegáns esküvői ruhát választottak, a menyasszony orchideából és fehér rózsából kötött gömbcsokrot tartott a kezében. A násznépet csak néhányan alkották, a kiterjedt baráti kör a rokonsággal majd a 2022-ben tartandó templomi esküvőre érkezik, hogy tanúja legyen a Teremtő előtt kimondott holtomiglan-holtodiglannak. Az anyakönyvvezető teszi a dolgát, a házasulandók maszkos arcáról letörölhetetlen az öröm. Már túl vannak az aláíráson, a pezsgős koccintáson is, amikor az anyakönyvvezető megjegyzi: most már megcsókolhatja egymást az ifjú pár. 

Szinte egyszerre kérdeznek vissza: 

– Ugye levehetjük a maszkot? 

– Persze, jön a biztató válasz egy kacér mosoly kíséretében. 

Nagyot nevetnek, majd elcsattan az első hitvesi csók. A vendégek gratulálnak. Ők is tudják: omnia vincit amor, azaz: a szerelem mindent legyőz. 

Fittyet hány még a maszkra is. 

Pázmány atya szívesen eltöröltette volna a cölibátust 

Három és fél évtizede Pázmány atya esketett bennünket a kaposvári Szent Imre-templomban, s mindkét fiunkat ő keresztelte. Egy-egy ünnepre képeslapon küldte jókívánságait – öreg barátotok, Lajos aláírással. Elfogadva ebédmeghívásunkat, a főétel elfogyasztása után javasoltuk, telepedjünk be az étkezőből a kényelmesebb nappaliba, ott majszoljuk el az édességet, s kortyoljuk el a kávét. Amikor elhelyezkedett a fotelben, és már a csészét is kezében tartva, komótosan kevergette a forró feketét, egyszer csak így fordult felém: 

– Tudod, mi a legnagyobb baj az egyházban? 

– Nem, de mondjad csak, atya, hadd tudjuk meg mi is – bátorítottam. 

– Hát az, hogy még nem törölte el a pápa a cölibátust – pattogtak szavai, én meg a meglepetéstől majdnem magamra öntöttem a kávét. 

– Tudod, én már régóta azért imádkozom, hogy a szentatya eltörölje a cölibátust, hiszen ez egyetlen papnak sem használ – érvelt tovább. 

A rendszerváltás előtti években, fiatal férjként, apaként nem tudtam mit hozzáfűzni felvetéséhez, és akkor még nem is volt túl sok információm a cölebsz életmódról, annak esetleges anomáliáiról, ezért különösebben nem reagáltam szavaira, inkább másfelé tereltem a beszélgetést. Ő azonban felettébb komolyan gondolta mindezt, hiszen – mint megtudtam –, az ad limina látogatásra készülő Balás Béla megyés püspököt évekkel később arra szerette volna rábírni, jelezze II. János Pál pápának: érdemes volna elgondolkoznia azon, vajon csak a cölibátusban élő papok-e az egyház legjobb szolgálói. 

A megyés püspök ugyan elegánsan visszautasította a már jó pár éve elhunyt plébános kérését, ám a papok nem emiatt nem házasodhatnak még ma sem… 

Fotó: Kovács Tibor, Lang Róbert, Muzslay Péter