A szakmai ártalmak dacára örök szerelem marad a kormánykerék

– Tizennyolc évesen a húskombinát lakatosa volt, aztán néhány év múlva már sofőr a megyei kertészeti vállalatnál. Miért váltott, elege lett a vasakból, vagy az új helyen többet ígértek? 
– Elsősorban anyagi megfontolásból álltam odébb; a feleségem akkor szült, így minden fillérnek ezer helye volt. Időközben azonban a B és a C kategóriás jogsim mellé a D és az E kategóriákat is megszereztem. Ekkor olvastam egy hirdetést a Somogyi Néplapban; a megyei önkormányzat szolgáltató szervezete keresett buszsofőrt. Bejártam az országot; hivatali dolgozókat szállítottam továbbképzésekre, rendezvényekre, később pedig személygépkocsira kerülve tisztségviselői gépkocsivezetőként úgynevezett taxirendszerben szállítottam utasaimat. 
 

– Akkor nagy titkok tudója lehet… 
– Ez így igaz, de a sofőrnek titoktartási kötelezettsége van, s ezt mindenkor betartom. 
 

– Néhány nevet azért csak elárulhat, kik ültek az ön által vezetett kocsiban… 
– Szállítottam országgyűlési képviselőket, de Fekete László ügyvéd is sokszor volt utasom a megyei választási bizottság elnökeként, és az egykori amerikai nagykövet is ült már a kocsimban. Néhány éve Jókai Annát fuvaroztam a fővárosból Berzencére – ő volt a kastélykiváltás patrónusa –, s miután kiolvasta a Magyar Nemzetet, végtelen közvetlenséggel folyt köztünk a szó irodalomról, művészetről, politikáról, majd egy kicsit elbóbiskolt. Az egyik hajdani megyei vezetővel többször szó esett közös útjaink során arról, hogy ha netán meghalna, vajon hányan lesznek a temetésén, s megőrzi-e nevét az emlékezet. Abban maradtunk: kidőlt keresztfának nem köszön már senki… 
 

– Még nem nyugdíjas, de már 48 év munkaviszonya van. Hogy jött össze ilyen jelentős idő? 
– Az 503-as ipari szakmunkásképzőben kezdtem, ahol már az ösztöndíjamból vonták a járulékokat, így a 70-es években már biztosítási jogviszonyom volt. 
 

– Több mint kettőmillió kilométert vezetett le baleset nélkül… 
– Napjainkban ez már nem számít túl kiemelkedőnek, ám amikortól fogom a kormányt, még nem voltak ilyen útviszonyok és ilyen modern négykerekűek, de örülök, hogy nem lett bajom és én sem okoztam másnak balesetet. Fonyód és Lengyeltóti között egyszer majdnem sikerült belehajtanom egy szarvascsapatba, igencsak rá kellett lépnem a fékre, hogy ne legyen baj, ám az is igaz: a vaddal való találkozásnál csak a szerencse segít. 
 

– Én inkább gondviselésnek nevezném… 
– Hálát is adtam érte, hogy ép bőrrel megúsztuk. 
 

– Hányszor fordult meg Budapesten? 
– Szerintem több mint másfél ezerszer. Már itt dolgoztam az SZGYF megyei kirendeltségén, amikor volt olyan hetem, hogy 5 nap alatt hatszor tettem meg oda-vissza az utat. Míg várom a kocsiparancsnokot, addig van időm ismerkedni a településekkel. A fővárosban sem tévednék el. 
 

– Mi a vonzó ebben a hivatásban? Nem túl unalmas mindig az útra koncentrálni? 
– A szolgálaton kívül a szabadság, s ugyan a szemem előtt mindig ott van az út, de a látvány is beleég az ember szemébe-szívébe. Ismerem Somogy valamennyi települését, de a Böhönyétől Inkén és Iharosberényen át Varászlóig terjedő vidék a legszebb számomra. 
 

– Most is gyakran jár arra, hiszen a családsegítő szolgálatok koordinálásával rászoruló személyeknek adnak át élelmiszercsomagokat… 
– Mindig emberekkel foglalkoztam, így ez is testhezálló feladat. 

– Nemcsak a megye településeit ismeri úgy, mint a tenyerét, hanem a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszer intézményhálózatát, sőt még az ott dolgozó munkatársakat is. 
– Mivel hosszú évtizedeken át megyei fenntartásban működtek ezek az intézmények, volt időm nekem is a tájékozódásra. Örülök, hogy az utóbbi években egyre több alapkőletétel, projektindító s átadóünnepség zajlott, így az ellátottak sokkal szebb és jobb körülmények között élnek, mint 25-30 évvel ezelőtt. 
 

– Volt Kiváló Dolgozó, van elnöki dicsérő oklevele még a megyei önkormányzatos időből, néhány éve az SZGYF főigazgatói dicséretét kapta meg, ezúttal pedig kormánykitüntetést vett át. Ez életútjának legmagasabb elismerése? 
– Igen, úgy vélem, és hálás vagyok Tóth László Norbertnek, az SZGYF megyei kirendeltsége igazgatójának, aki vezetőtársaival észrevette és elismerésre méltónak találta a munkámat. 
 

– Milyen a jó sofőr? 
– Ezt az utasoktól kellene megkérdezni. Higgadt, előrelátó, próbálja kitalálni, hogy az úton bizonytalankodók éppen mit szeretnének csinálni. 
 

– S milyen szakmai ártalmai vannak e munkának? 
– Egy idő után jelentkeznek a derék- és a gerincfájdalmak, a sok üléstől pedig aranyeret lehet beszerezni. Ezzel együtt örök szerelmem marad a kormány. 
 

Mivel nem volt kapásuk, szomorúan távoztak a vámosok

Simon József 2013. április 1-től dolgozik az SZGYF Somogy Megyei Kirendeltségén. Szabadidejében sántosi telkükön kertészkedik, és 21 hónapos unokájával játszik. Szívesen utazik külföldre; akár autóval, akár repülővel. Portugália a kedvence. Élvezettel bújja az útikönyveket is, és nagy színházbarát. Felesége banktisztviselőként vonult nyugdíjba, fia és menye gyermekorvosok a megyei kórházban. Elmesélte, hogy egyszer az Alpok-Adria Munkaközösség idején öltönyben feszített a volánnál, amikor az osztrák határőr, aki nem volt éppen józan, valamiért félreállította az önkormányzati járművet, majd fél óra múlva tovább engedte. Pár kilométerre azonban – nyilván a határőr jelzésére – a helyi vámosok igazoltatták őket, s átkutatták az autót. Mivel nem volt „kapásuk”, szomorúan távoztak. 
 

Fotó: Kovács Tibor