Terelgeti nyáját, bú nélkül éli világát az utolsó juhász

– Egykor nagy becsülete volt a juhásznak, tisztelték – mondta Pali bácsi, miközben az akolhoz tartottunk. – A fiam asztalos lett, a lányom pedig a vendéglátásban dolgozik, nem viszi tovább senki a tanyát, igen lenézett hivatás lett a juhászé – tette hozzá, miközben a láncbódéhoz vezetett bennünket. Ritka alkalom, amikor nem az újságíró kérdez.

– Tudják, mi ez a sok minden? – mutatott a fából faragott kis fityegőkre, amelyek makkot, lakatot, fésűt, papucsot, kanalat és egyéb használati tárgyak kicsinyített mását formázták.

– Fafaragványok, amit biztos, hogy Pali bácsi készített – találtuk fel magunkat azonnal.

– Ez így van, de azt is tudják, mi célt szolgálnak? – értetlenül néztünk egymásra kolléganőmmel, ám a válasz kérés nélkül is hamar megérkezett.

– Ezek úgynevezett rovások. Mindegyikből kettő van. Ha éjjel egyedül vagyok a tanyán, és akár nyolc-tíz ellés van, az anya, és a kisbárány nyakába is akasztok egy-egy ilyen faragványt, ami párosával készül. Arra való, hogy reggel is tudjam, kik tartoznak össze. Aztán ha a kicsi megszáradt, akkor már számmal tudom jelölni az anyát és a bárányt is – mutatott körbe az akolban, ahol mindegyik jószágon messziről látszott a száma. Pali bácsi szerint ezt a módszert, amelyet a nagypapájától tanult, egyedül csak ő alkalmazza a megyében.

– A nagyapám nagyon tudott faragni, de ő csontból készítette a rovásokat. Akik napjainkban juhokkal foglalkoznak, rendszerint nem juhászok, csak alkalmazottak egy-egy juhtartó gazdánál – tájékoztatott Kiss Pál, akinek összes ismert felmenője juhász volt. Sőt, a felesége is „tiszta vérű”juhászlány, ahogy Pali bácsi mondta, vagyis az összes felmenő szintén juhász volt a családban.

– Tizenhét volt, amikor megkértem a kezét, én meg huszonnégy. Nem mindenki nézte jó szemmel a rokonságából, hogy egy felnőtt emberhez adják, de juhászhoz juhászlány passzol. Erről még nóta is van! A „Szivikém” családja Szabolcs-Szatmárból költözött Öreglakra. Elment dolgozni a helyi varrodába, de aztán az apja kivette onnan, hogy segítsen neki a juhoknál. Most már nekem segít, kezdettől fogva így tett. Az akolban lévő bárányokat ma is ő rendezi – mutatott végig az állományon Pali bácsi, akinek kanászgyerek nagyapjához is csak úgy adták hozzá a nagymamát, ha a nagypapa juhászgyakorlatot szerez, így elszegődött juhász mellé. Pali bácsi úgy emlékezett: nagyapja azt mesélte, ez volt élete legnehezebb időszaka.
Kiss Pál hetvenkét évesen is gyakran húsz kilométert gyalogol a legeltetés miatt. Előfordul azonban, hogy csupán öt kilométert vállal, de azt olyan menetfelszerelésben, ahogy ősei is tették.

– Ezt a málhát teszem a szamár hátára, minden benne van, ami kellhet a nap során. Ez a két zsák pedig arra szolgál, hogy az út közben született bárányokat bele teszem, így a csacsi hozza őket, nem nekem kell cipelnem. Már egyre kevesebbet bírok. Orvoshoz sem lehet csak úgy elmenni, a jószágokat nem hagyhatom sokáig egyedül – mondta Pali bácsi, aki egy szempillantás alatt elhessentette azt a tévhitet, hogy szalonnát, és hagymát hord a tarisznyájában.

– Hajnali négykor haza szoktam menni, aztán együtt reggelizem fél kilenckor a feleségemmel. Ebédet mindig kapok tőle, de ha éppen be kell mennie a városba, rendelek egy pizzát. A futár kihozza ide, mert én meg nem bírom diétás koszton – árulta el Somogy utolsó családi tradícióval rendelkező juhásza. A mai napig őrzi azt a juhászkampót, amellyel a családi anekdota szerint a dédapját agyon verte a csendőrség, mert betyárkodáson érték.

– Egy ilyen nagy fában füstölték meg a disznót, amit eltulajdonítottak – mutatta Pali bácsi, aki úgy érzi, hamarosan felhagy a családi hivatással, pedig idén is ellett csaknem hetven juh és már eladott hatvan bárányt. Azt mondja, azért nem vagyonosodott meg, mert a családja a büszke juhászok közül való, vagyis mindig a nyáj mellett állt, nem a tanyán dolgozott.

Kiss Pál mai napig tradicionális népi viseletben terelgeti a nyáját. Féltő gonddal őrzi nagyapjától örökölt 1937-ben készült szűrét, ám van sajátja is.

– Most csináltattam egy újat, mert a régi már nagyon elhasználódott. Azért kaptam ilyen csodálatos hímzést rá, hogy reklámozzam a készítőt, aki még egy hét decis borosüvegnek való zsebet is varrt bele, a hátára pedig a magyar címert hímezte – mutatta az új szűrt Pali bácsi.

– Amikor fúj a szél, csak leheveredem rá, az ujját, meg a tarisznyát a fejem alá hajtom, és úgy alszom. Éjjel gyakran énekelek a bárányoknak, hogy ne rebegjenek a holdvilágban – mondta, majd két nótával is megörvendeztetett bennünket.