Néber Árpád nagyon hálás az összefogásért

– Hogy érzi magát?
– Lényegesen jobban, de ahogy a legendás mondás szól, még mindig sz*rul – felelte a tőle megszokott módon, viccesen Néber Árpád. – Az utóbbi időben jelentős mennyiségű anyagot töltöttek belém, több mint negyven egység vérrel és majdnem húsz egység vérlemezkével kerültem most úgy egyensúlyba, hogy haza tudok jönni aludni. Reggel viszont vissza kell mennem a kórházba, napközben ott vagyok, de már ez is óriási segítség, hiszen itthon, a saját ágyamban tudok aludni. Hiába feküdtem ugyanis egyágyas kórteremben, azért az otthoni esti pihenés mégiscsak más. 

– Mikor és hogyan derült ki, nagy a baj?
– Ahogy az igaz betegségek szoktak, véletlenül... Elkopott a jobboldali csípőprotézisem, s annak a cseréjére készültem. A vörösvértesthiány miatt vért kaptam Siófokon, Dombóváron, szinte mindenütt, ahol csak lehetett, de egyszerűen nem maradt meg bennem. Akkor beszéltem Egyed Miklós professzorral – akit 1974 óta ismerek, ugyanis, akkor vették fel Pécsre, én meg már egy esztendeje oda jártam –, aki azt tanácsolta, feküdjek be, ő előkészít és feltölt. Aztán sajnos az első este – amikor levette a tájékoztatójellegű labort – kiderült, ez bizony fehérvérűség. Finoman fogalmazva, nem voltam boldog, úgy néz ki, ez még vissza volt, ezt még kimérte rám a Jóisten, valamit biztos nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Ezután rögtön elkezdődtek a kezelések, másnap történt egy szegycsont-biopszia, ami most is volt, s emiatt kicsit nehezebben beszélek, mert nagyon fáj a mellkasom. Azóta megy a kemokezelés, kétféle tablettát kapok, az egyiket reggel, a másikat este kell bevennem, és egy speciális koktélinjekciót is kapok. Hét nap gyógyszerezést követ három hét szünet, most vagyok túl a második programon. 

– Miként reagált a szervezete a kezelésre?
– Annyi biztos, hogy a vérlemezkék elindultak jó irányba, soha ilyen magas értékem nem volt, poénkodtam is, lassan be kéne állnom a vérlemezkét adók táborába, persze ezt kihagytam, pedig én minden hülyeségre kapható vagyok. 

– Mik a következő lépések?
– Folyamatosan kapom a vért, a vérlemezkét, s ugye a fentebb említett hármas kemokombinációt is. Egyed Miklóstól azt a tájékoztatást kaptam, hogy az ötös kromoszómán van valami rendellenesség, szerencsére már idáig eljutott az orvostudomány, hogy ezt fel tudja fedezni. A professzor prognózisa szerint, életem végéig kapnom kell időszakosan vért. Először hetente kétszer kaptam, aztán olyan jól reagáltam a gyógyszerre, hogy már odáig jutottunk, a havi egy is elég lesz. Amikor kiderült a betegségem, akkor indult – filmes hasonlattal élve – a Szabadítsátok ki Willyt! akció. Nagyon jól jött az a felhívás, mely arra is jó volt, hogy aki később látta és megkeresett minket, meg tudtuk kérdezni az elérhetőségeit. Így ha sürgősen kell, akkor tudunk segítséget kérni. Nagyon hálásak vagyunk ezért. 

– Aki egy kicsit is ismeri Somogy sportéletét, tudja, ki Néber Árpád.
– Nem ma kezdtem, saját kiegészítésem szerint holnap lesz egy napja – válaszolta nevetve. Elég régóta voltam benne ebben a közegben, ezért is esett nehezemre abbahagyni... A Kometa Kaposvári KK a Szolnok elleni meccs ellőtt szervezett nekem egy búcsúztatót, ahol elég rendesen elbőgtem magam. A férfiröplabda-csapat is szervezett volna egyet, de miután a kosarasoknál Puska Zoltán ügyvezető teljesen korrekt módon leült velem és megbeszéltük, hogy a Kasival való egyesülés után én már napi szinten képtelen vagyok rendelkezésre állni. Ezzel szemben a röpiseknél augusztus 31-én, pénteken én telefonáltam, s érdeklődtem, mi a program, valamit kellene tudnom a munkabeosztás miatt, hogyan tudok – szó szerint – a kórházból elkéretőzni. Azt mondta az egyik klubnál dolgozó hölgy, hamarosan küldi a sorsolást, majd öt perc múlva visszahívott a sport­igazgató, aki közölte, a továbbiakban nem tartanak igényt a szolgálataimra. Erre feltettem egy kérdést, ennek ez a kivitelezési módja? Aztán még azt is mondta, úgy készüljek, hogy szeptember 30-án lesz az első hazai mérkőzésük, akkor szeretnének egy kisebb ünnepséget szervezni, de azt válaszoltam, biztos, hogy azon a meccsen nem leszek ott. Akkor azt vetette fel, szívesen feljönnének hozzám, hiszen ennyi év után nem válhatunk el csak úgy, s a lakásomon adnák át a búcsúajándékot. Megköszöntem, de visszautasítottam. Akkor felvetődött a postai út, de úgy sem vettem volna át. Az, ahogy bántak velem övön aluli volt és végtelenül fáj, ha ugyanaz történik, mint a másik egyesületnél, nyilván egész más lenne a véleményem. Ahol ilyen szinten mennek a komoly döntések, ott nem biztos, hogy minden a rendjén van. Úgy látom, jött egy ember, aki felugrott a robogó expresszvonatra, majd kirúgta a vonatvezetőt. 

– Hosszú időn át egyszerre több együttesnél is dolgozott.
– 1983-tól voltam a kosarasoknál, 87-től a férfiröplabdázóknál, a Rákóczi sokáig nem volt képben, mert a barátom volt a sportorvosuk, aki már nem műtött, én viszont szinte az összes játékost, már, akinek szüksége volt, megoperáltam. Nem akartam őket felvállalni, s ebben semmi bántó szándék nincs, de a saját definícióm szerint egy kicsit táposak a másik két egyesület játékosaihoz képest. A női röplabda egy rövid kis intermezzo volt, az akkori elnök addig győzködött, hogy átmenetileg, egy rövid időre elvállaltam. Aztán nem átmeneti és nem rövid idő lett, s tulajdonképpen a rossz anyagi helyzetük vetett véget az együttműködésünknek. Beragadt ott is egy féléves fizetésem, pedig nem nagy összegről volt szó. A Rákóczi-sztori vége egy külön történet: kaptam egy visszadátumozott e-mailt 2020 nyarán, amiben azt közölte az akkori technikai vezető, hogy köszönik szépen, de a Covid miatt nem tartanak igényt a szolgálataimra, mert nem megy a bajnokság, így nem kell orvos. A dolog pikantériája, hogy egy napra rá a Magyar Labdarúgó Szövetségtől érkezett egy elektronikus levél, melyben az állt: a koronavírus miatt nem csak egy, kettő orvos kell az NB I.-ben szereplő együtteseknél, hiszen állandóan tesztelni és jelenteni kellett az MLSZ felé. Majd hívtak a csapattól, na most akkor, csináljuk. Én pedig megköszöntem, de visszautasítottam. A fentiekből egy dolog biztos, elválni nem tudok, ha csak a kosárlabdát nem nézem. 

– Amikor körülbelül húsz éve beszélgettünk, azt mondta, nem csak orvosa, szurkolója is a csapatoknak.
– Bevallom őszintén nem emlékszem rá, talán a kétbites tárolókapacitásomba nem fért be. A felvetés viszont igaz, de hála Istennek, azt megúsztam, hogy kivezessenek a teremből vagy elküldjenek a kispadról. Nem úgy, mint az egyik nagy rivális szomszédos megye együttesének orvosát. 

– Érmekből is jutott bőven a hosszú évek alatt.
– Sikerekben gazdag pályafutásom volt, még akkor is, ha nem így terveztem a visszavonulást. Azt gondolom, ha körülnézünk az egész országban, akkor sem találunk olyan csapatorvost, akinek harminckilenc aranyérme lenne. Ebből kétszer tizen­nyolc a röplabdázóktól és három a kosárlabdázóktól, s akkor még az ezüst- és a bronzmedálokat nem is számoltam. Szerettem volna kerek számmal búcsúzni, úgy gondoltam, ez már egy egész kicsi lépés lesz, de úgy látszik, úgy leszek, mint az egyszerű cserejátékos, csak az oldalvonalat nem tudom átlépni. Mert most már nyilvánvaló nem jön össze a negyven.