Az elmaradt parti

Régóta éltek együtt. A fiúnak imponált a csinos, dúsmellű leány, de a szókimondása is, a lányt a fiú sármja fogta meg, s a talpraesettsége, hiszen kiváló iparos hírében állt. Tisztességgel dolgozott, nem volt vetélytársa a környéken, a megbeszélt időre mindig elkészült vállalt munkáival. Sok helyre hívták, megrendelői elégedettek voltak vele.

A szülői ház udvarán álló műhelyéhez apró lak társult. Mesebeli mézeskalácsház, ízlésesen berendezve. Mintha az antivilágnak egy darabja mentődött volna át a jelenbe. Jó volt belépni e pár négyzetméterre, ahol a Tiffany-lámpa sejtelmes fénye adta az alaphangulatot. Feljebb, a régi családi házban anyja lakott. Hiába mondta, ha arra kerül a sor, szívesen átadja helyét a fiának és választottjának, de a fiatalok nem akaróztak cserélni vele. Jól érezték magukat és egymást a kulipintyóban. Hébe-hóba szóba került a házasság is, hiszen a lány családja – remek partit remélve – már a kezdetektől rástartolt a srácra, no meg a falu szájától is tartottak a szülők. Túl régóta költöztek össze, s még híre-hamva sem volt eljegyzésnek. Hiába szerették egymást, akárhányszor előhozakodott az apósjelölt a lakodalom tervével, a fiú mindig hátrébb lépett egyet. Nem állhatta az erőszakosságot.

Peregtek a napok, egyre több megrendeléssel és bevétellel. Jutott idő beszélgetésre, sokat kirándultak, olykor hosszúhétvégére indultak. A luxushotelben még több idő jutott egymásra. Itt vallotta be a lány, pár száz méterrel jelenlegi lakhelyüktől apja vett neki egy kétszobás lakást, s már be is rendezték a szülők. Azt hitte, örömet szerez a hírrel, párját viszont lelohasztotta a tény, de hosszú unszolásra hajlandó volt megnézni a hozománynak szánt ingatlant. Az egyik szobának a falai élénk narancssárgán virítottak, a mennyezet halványrózsaszínre festették a szakik. Nem hibáztathatók ezért, megrendelésre dolgoztak. A lány apja még borravalót is adott nekik, igaz, megkérte őket, szereljék már föl az óriás olasz kristálycsillárt a mennyezetre.

– Ugye, milyen szép? – fordult feléjük az apa, nyájas vigyorral, a látványtól azonban elakadt a vőjelölt szava.

– Mikor költöztök be? – szegezte nekik a kérdést.

– A lánya amikor csak szeretne, én soha – vágta oda a fiú, ám kedvese kérésére néhány hét múlva már ott ébredtek. Ekkor újra akciózott apuka:

– Te, fiam, tudod, anyám újra kórházban, s nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy nem látta unokája vőlegényét. Gyere már be velem az osztályra!

– Én nem vagyok a maga lányának a vőlegénye – érvelt a srác, ám beadta a derekát, meglátogatták a magatehetetlen asszonyt.

– Idefigyeljen mama, én nem vagyok az unokájának a vőlegénye, de talán még lehetek, ha nem erőszakoskodik velem a fia. Ezért magának csak az a dolga, hogy megerősödjön, hogy majd együtt rophassuk a lakodalomban. Megértette, mit mondtam? – kérdezte az apósjelölt megrökönyödésére a fiú.

A nagymama bólogatott.

– Anyámat így idő előtt teszed a sírba! Ezt akarod? – vonta felelősségre a srácot az apa, hátrébb lépve az ágytól.

A fiatalok szó nélkül indultak haza. A fiú még aznap visszahurcolkodott a kerti lakba, a lány másnap elpakolta kevéske holmiját az új lakásba. A halálán lévő nagymama még tíz évig élt.