Nyelv, nemzet…

Egy felmérés szerint a világ lakosságának mintegy 40 százaléka nem fér hozzá az oktatáshoz olyan nyelven, amelyet beszél vagy ért, s ez különösen lesújtó a XXI. században. E beszédes tény vélhetően még inkább felerősödött az anyanyelv tegnapi világnapján, ám ha tapasztalható is némi előrelépés az anyanyelvi oktatás terén, elszomorító a helyzet. Kormányok, nemzetközi szervezetek is érzik mindennek a súlyát, hiszen örök igazság: nyelvében él a nemzet. A trianoni békediktátum következtében határon kívülre zárt nemzettesteken élő véreink – merthogy mi magyarok egy vérből valók vagyunk, ahogy az Ismerős Arcok is énekli – saját bőrükön tapasztalták-tapasztalják a kisebbségi lét e téren is mutatkozó anomáliáit. Mindennapi küzdelmeikből mégsem kopik ki a remény. 

Büszkén őrzik édes-ékes anyanyelvüket, amelyen Berzsenyi, Petőfi, Madách, Arany, Babits, Ady, József Attila, Fekete, Gárdonyi alkotott, s amelyen Grecsó, Lackfi, Bartis, Dragomán, Darvasi bűvöli olvasóit. Mert Kosztolányi szerint is: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.” Igenám, de mindez igény(esség) kérdése is. Melyhez adott – ha adott – a megfelelő nyelvi miliő a családban, a szép beszédre buzdító pedagógus, a kortárs csoport, mely előbb-utóbb belátja: a stílus maga az ember. Márpedig ha valaki megszólal, vagy leír egy gondolatot, stílust képvisel. Sokak előtt ismeretes: szólalj meg, s megmondom ki vagy! 
Szóval nagy a tétje az anyanyelvnek, pedig nekünk, anyaországiaknak nincs félnivalónk, ám ha most belepillanta­nék magyartanár feleségem dolgozatkötegébe, elszomorodnék, de a néhány, üdítő kivételt jelentő írásmű láttán mégiscsak így summáznék: van remény. Nyelvünket illetően is.