A munka dandárja

A kedves, decens idős hölgy egy kaposvári rendezvényen beszélgetett ismerőseivel arról, hogy pedagógusként dolgozott, és bár már eljártak az évek felette, gondolatban mégsem tud elszakadni a munkájától. A régi, sok évtizeddel ezelőtti osztálynaplókat már mind megsemmisítették, vagy egy poros irattárba zárták, hiszen az oktatásban is visszavonhatatlanul beköszöntött az online adminisztráció kora. Ő azonban hazavitte a régi naplókat, bele-belenézeget időnként, átfutja a régi bejegyzéseket, és nemcsak azon tűnődik el, hogy melyik lurkóból milyen felnőtt lett, de saját bevallása szerint néha azon is töri a fejét, hogy vajon mit csinálhatott volna másképpen. A magam munkájából megtanultam, hogy egy hibát azonnal javítani kell, de aztán próbáljuk meg elengedni, bár még akkor is bosszant, mint tüske a köröm alatt.  Az ember éteri tökéletességre törekszik, és magam is úgy vagyok vele, ha a sorstól kaptam egy feladatot, akkor igyekszem a lehető legjobban végrehajtani. Ebben nem érdekel az emberi elöljáró vagy a fizetési szalag, csak a saját lelkiismeretem. Ezt hoztam a családból és az iskolából, és úgy látom, hogy a régi osztálytársaim többsége is ezt az utat járja. A munka néha nyűg vagy kényszer a megélhetés miatt, de sokszor löki előre az embert az a tudat, ha sikerült valami magasabb rendűt, önmagán túlmutatót teremteni vagy akár csak visszatükrözni a másik ember számára. Ezért hallom néha szomorúan azt a sommás megállapítást, hogy a mai fiatalok nem igazán akarnak dolgozni. Mert munka van bőven ezen a háború és környezetszennyezés sújtotta sárgolyón. S ha az emberiség nem végzi el, senki sem fogja megcsinálni helyettünk.