Bukácsné Kovács Ilona közelebb hozná egymáshoz az embereket

- 1956-ban, nyolcadikos tanulóként született az első költeményem, komolyabban azonban csak a kétezres évek elején kezdtem verselni – emlékezett a kezdetekre Bukácsné Kovács Ilona. – Az olvasás azonban édesanyám, és főleg az anyai nagyanyám révén már egészen kiskoromtól a mindennapjaim része volt. Kaposváron láttam meg a napvilágot, Márffy-Visnyén nőttem fel és tizenegy éves voltam, amikor a városba költöztünk – folytatta a múltidézést. – Bár a gyermekéveim nagy szegénységben teltek, a legtöbb útravalót az életemhez abban az időszakban kaptam. Megtanultam, hogy mindenért meg kell küzdeni, a játékaimat is magam készítettem. Imádott édesanyámtól, aki egyedül nevelt – édesapámmal korán elváltak útjaik –, nem örököltem vagyont és gazdagságot, de tisztességet és végtelen szeretetet igen, ebből a szeretetből kívánok az írásaimmal minél többet átadni. 
Bukácsné Kovács Ilona 1988-ban lett rokkantnyugdíjas. A férjét, akivel több mint negyedszázadon át élt boldog házasságban, öt éve vesztette el. Számára a család volt a középpontban, a legnagyobb támaszt ma is lánya és unokája jelenti. Az egész életét keményen végigdolgozta, már gyerekként megtanulta a munka becsületét, amelyből felnőttként is jócskán kijutott neki. Nem ok nélkül került a téma a kötetébe sem, mint ahogy mások megítélésében is fontos volt számára a munkához való hozzáállásuk. – Ezzel együtt is mindenkiben az embert kerestem, soha nem a rang és a vagyon alapján ítéltem meg bárkit is – hangsúlyozta. 
2006-ban belépett a Kaposvári Nyugdíjas Egyesületbe, amelynek mind a mai napig tagja. Eleinte kedvtelésből, később mások örömére egyre gyakrabban szavalt is, nem ritkán a saját verseiből. Mindeközben megismerkedett a város és környéke idősek klubjainak életével, a velük való találkozás egy-egy jól sikerült irodalmi esten végtelenül jó érzéssel töltötte el. – Ebben az anyagias világban eltávolodtak egymástól az emberek, újból meg kell tanulnunk szeretni egymást – emelte ki. 
A kötete 203 verset és öt novellát tartalmaz, amelyek között szüleinek is emléket állít, az édesanyjáról írt novellája a gyermeki szeretet megnyilvánulásának egyik legszebb példája. Az elmúlt másfél évtizedben különböző kiadványokban is megjelentek írásai, így többek között éveken át egy pécsi irodalmi folyóiratban. Jeligével lapunk is több versét leközölte, de büszke a berzencei Őszikék kiadványban megjelent műveire is. Több pályázaton is sikeresen szerepelt, a Béke című versével pedig jelentősebb összeget is nyert. 

Öröm a nyugdíjastársak fogadtatása

Versei kiadására biztatta Szemes Péter irodalomtörténész és Rosta István professzor is, míg Szalontai Ágnes az összes kéziratát legépelte. Dénes Gábor irodalomtanár, olvasószakértő aktívan közreműködött a kötet megjelentetésében, a könyvbemutatón is ő volt a narrátor. – Hálás vagyok a segítőimnek, akik lehetővé tették, hogy a megyében mások is megismerhessék az írásaimat – mondta. – A legnagyobb örömet számomra ugyanakkor a nyugdíjastársaim fogadtatása jelenti. Különösen hálás vagyok a berzencei, a nagyatádi, a háromfai, a kadarkúti és a taszári idősek klubjának a meghívásokért. A versek minden nehézségen átsegítettek, és remélem, az én írásaim is erőt, hitet és biztatást jelentenek olvasóimnak.