Megittasulva

Lőrincz Sándor

A falu kultúrházában rendre megtartották a versmondóversenyt a líra szerelmeseinek. A vers örömünnepe hagyománnyá lett; helybéli és környékbeli iskolások, középkorúak, és idősek is randevúztak Petőfivel, József Attilával, Weöressel vagy Karinthyval. Olykor sikerrel talált egymásra vers és versmondó, ám megesett az is, hogy elakadt a szó, odébb szállt a strófa és a szövegzűr vette át a főszerepet. A zsűri próbálta oldani a kínos feszültséget, arra buzdított, kezdje újra a vers­mondó, ám akadt, aki inkább feladta, és vörös arccal, szégyenkezve ült vissza helyére. Zsűritagként kénytelen voltam pontozni a félresikerült produkciókat is, ám együttéreztem a feledékeny indulókkal, akik rossz szájízzel hallgatták társaikat. Szárnyalt a szó, gyakran erőteljesebben és patetikusabban a kívántnál, néha meg énekelve, és a neves költők közé „no name” szerzők is befészkelődtek giccsverseikkel. Mintha kevés lenne a kínálat a magyar klasszikusok és a kortársak nagycsaládjában. 
A zsűrielnök is osztotta véleményünket – Istenem, hány versmondóverseny lehetett már a háta mögött –, de most nem hozta tűzbe sem vers, sem szavaló. A szünetben engedett fel, kezében kupicával vette nagyító alá a hallottakat. Szendvicsarzenál, jóféle kisüsti és Napóleon konyak fogadta a zsűrit a kisteremben, s a helyi notabilitások karéja. Az ítészek feje nemcsak kedvelte, bírta is a szeszt, így a második szünet után inkább a sűrű poharazgatással tarkított kvaterkázást választotta a faluvezetőkkel, mintsem folytatta volna megkezdett munkáját a zsűriben. „Menjetek csak, értitek ti a dolgotokat nélkülem is!” – indított útnak bennünket. Mi pedig, tapasztalt társammal, elfoglalva helyünket, hagytuk, hogy hatalmába kerítsen bennünket költő és költemény, hiszen a szép számú induló között jó pár briliáns előadást hallottunk. Jónással a cet gyomrában lehettünk gondolatban, s Babits után azonosíthattuk magunkat Ady versének hősével, A Hortobágy poétájával. Ezzel a „kúnfajta, nagyszemű legénnyel”, aki „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. // De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.” 
Áhítattal hallgattuk a matrózruhás kislány Weöres-vers­mondását Az éjszaka csodáiról, s a nyolcvanon túli paraszt­ember érett tolmácsolásában Karinthy Nem mondhatom el senkinek kezdetű, nagyívű „szózatát”, az Előszót. Állítólag az idén – érthetetlen módon – ezt jelölték ki kötelezőként a balatonszárszói költészetnapi versmondóverseny 7–8.-osainak… 
A maratoni verseny végén eljött a díjkiosztás pillanata. A zsűrielnök ránk bízta a döntést, majd az üres konyakosüveg mellől – akkor már fröccsözött – arra kért, értékeljem a hallottakat. Megtettem. Mondandómat Petőfivel zártam: „A költészet nem társalgó-terem, / Hová fecsegni jár a cifra nép, / A társaság szemenszedett paréja; / Több a költészet! olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” 
Mindannyian megittasulva tértünk haza.