Köszönés próbából

Az öregedés legbiztosabb jele, hogy újabban egyre többen köszönnek rám olyanok, akiket nem tudok hova tenni. Legutóbb megint így jártam, biztos a memóriámmal lehet gond, bár az is szerepet játszik benne, hogy az évek múltán az ismerősök külseje is megváltozik. Egy közepes méretű városban, főként ha olyan az ember foglalkozása, mintha mindenki ismerne mindenkit, sok az ismerős arc. Mégis egy ideje túl sok az olyan köszöngető, akit hirtelen nem tudok hova tenni, ezért a köszönésváltás mellé mindjárt odabiggyesztek egy „bocs”-ot is a biztonság kedvéért, nehogy megsértsek valakit. 
A múltkor azonban tettem egy próbát, és a kelleténél hosszabban vizslattam egy ismeretlen, korombéli járókelőt, aki ezt egy köszönéssel nyugtázta. A jelenet megismételhetőnek bizonyult. Rájöttem, hogy létezik egyfajta összetartás a középkorúak között, és ebbe a jelek szerint most léptem be. Az ember ezzel megtiszteli az embert, a másik leélt idejét. A magunk mögött hagyott ifjúkort, az emlékeket. A sok évet, amit tanulással töltöttünk, és az útkeresést, amíg megtaláltuk a helyünket a világban. A sok munkával töltött percet, az összegyűjtött tapasztalatot a szakmában. A családalapítás és gyereknevelés idejét, a gyerekek szárnypróbálgatásait. Az idős szüleink betegségét és ápolását, az elmúlást. A szülőföldön lemorzsolt életet. Mindent bele lehet sűríteni egy köszönésbe és egy biccentésbe. 
Tudom mit éltél át, kortársam, s a következő éveket is hasonlóan töltjük majd el. Egy olyan új világban, ahol a világmegváltónak kikiáltott ChatGPT csak gyenge hármast ért el az idei magyar érettségin...