Sóhajtásaink…

Lőrincz Sándor

Szerencsére Somogyban is számos esemény kötődik a madarak és fák napjához, ám nem feledhető: nem csupán megszállott környezetvédők és „hóbortos” pedagógusok ügyéről van szó. A tét sokkal nagyobb. A megmaradásunk. 
A madarak és fák napja is arról szól: figyeljük, s óvjuk környezetünket, fedezzük fel a bennünket körülölelő természet szépségét, s mindezt ne virtuálisan, hanem a valóságban. Azért, hogy meg tudjuk különböztetni az aranymálinkót a zöld küllőtől, a tölgyet a gyertyántól, a szilvafát a cseresznyefától, és rádöbbenjünk: a teremtő tökéleteset alkotott, amit csak a tökéletlen ember ronthat el. Meggondolatlan cselekedeteivel beavatkozva a harmóniába, s ezáltal önmagát is disszonánssá téve, felülírva eredeti viszonyulását tájhoz, növényhez, állathoz, emberhez. Ezt pedig megérzi a természet, és bumerángként üt vissza azzal, hogy nincs elegendő élettér a fecskéknek, kevesebb a gólyapár… 
Gyerekként még az éhes fecskefiakat lestem, miként eteti őket mamájuk az istálló-ragalján, s hogy táplálja a nagyszülői ház kéményén lévő kajla gólyafészekben az anyamadár kikelt fiókáit. Ma a legtöbb helyen csak képről ismerszik fel az istálló, a kelepelők meg örökre elhúztak. Szerencsére, aki teheti, az ültet fát. Fiaimmal is ezt tettük egy diósuhánggal vagy 20 éve. Mára a fél udvart beborítja lombjával. Termett is szépen, míg az a fránya fúrólégy feketévé nem tette a burkot… 
Ugyan semmi sem a régi, ám a természet csodáiról nem mondhatunk le. Igaz, ezért tennünk kell. Elég sétálni egyet a parkban vagy az erdőben, hogy megértsük a madarak énekét és fák szüntelen sóhaját.