Testbeszéd

Lőrincz Sándor

Szélesre tárul a kórteremajtó, a főorvos jött érdeklődni frissen műtött betege felől. Már húzza is be maga előtt az ajtót, nem szeretne zavarni. A kórház átmeneti lakója éppen ekkor veszi magához a szentostyát. A plébános – háttal ülvén – mit sem érzékel az óvatos távozásból, hiszen rendszeresen telepszik betegágyak mellé, hogy vigaszt vigyen, jelenlétével bátorítson. Az áldozás után még elhangzik néhány kedves szó, aztán elsiet gyóntatni. Szerencse, hogy a templom és a plébánialakás is a kórház közelében van… 
Alighogy elköszön Isten szolgája, ismét nyílik az ajtó. 
– Azt mondták, magához jött a plébános atya, de látom, nincs itt – robban be a szobába az egyik asszisztens, nyakában aranykereszt. – Tudja, nagyon fontos lett volna vele beszélnem, mert ő nagy ember a szememben. Hamarosan indulok Međugorjébe, és mindenképpen akarnék találkozni vele. 
– Sokunk szemében nagy ember, jó lelki vezető, aki remekül bánik a karizmáival – jegyzi meg az ágyban fekvő férfi. – Hívja fel bátran a plébániát vagy keresse mobilon! Biztos, hogy visszahívja majd… 
– Már nincs túl sok időm, hamarosan indul a busz, a templomi hívek szervezik az utat. Most megyek először, pedig már nagyon régóta vágyakozom oda – jegyzi meg lelkesen, szemében tűzzel, s talán már gondolatban a Krizsevác agyonkoptatott kőszikláin jár vagy a Kishegyen... 
– Remek úti célt választottak, én már többször jártam ott… családostul is. A kegyelem oázisa az, mindig visszahúz a szívem. Szerintem maga is így lesz ezzel, ha véget ér a zarándoklat – reagál szavaira a beteg, aki elámul az ápolónő lelkesedésén. 
– Türelmetlenül várom az utat; képzelje, éppen a születésnapom idejére esik. Úgy örülök – lelkendezik tovább már-már gyermeki rajongással. Jó tanúja lenni ennek a maszk nélküli, őszinte, tiszta örömnek. Újra nyílik az ajtó, a főorvos megáll a betegágynál. Rövid kérdezz-felelek, majd közli, mindjárt kész a zárójelentés. 
Kopogtatnak. Az ápolónő jelenik meg könnyed léptekkel az ajtóban. Szája fülig ér. A főorvost keresi, hogy elújságolja, hova készül. 
– Biztos megint lelkigyakorlatra megy – veti oda bajusza alatt mosolyogva a doktor. 
Érzékelhető: nem szokványos a kapcsolat orvos és beosztottja között. Félszavakból is értik egymást. Bizalomra bizalom a felelet. A doktor tudja, mit jelent a hit, s azt is, hogy egy hívő asszisztens fél gyógyulás a betegnek, mint ahogy talán neki is könnyebb így a „főnökség”. 
– Međugorjébe indulok zarándokútra, egy hétig nem leszek. Szeretnék elköszönni, de a búcsú könnyebb, ha megölel. Tessék engem megölelni! 
– Na, jól van, jöjjön, hadd szorítsam magamhoz – int felé nevetve a főorvos, majd megöleli munkatársát, és két puszit is odanyom a jóval magasabb ápolónő lángoló arcára. 
Ösztönösen ölelik egymást. Egyikük sem törődik azzal, mit gondol a lábadozó. A beteg örül az emberi gesztusnak. Lélekkel teli e testbeszéd. A gyógyítás folyamatában különösen erős az egymásra utaltság, elengedhetetlen az őszinteség. A Teremtő is örül, hogy „virágoskertjében” róla is szó esik olykor. 
– Aztán értünk is imádkozzon! Nagyon ránk fér! – búcsúzik a főorvos a nővértől, aki pajkosan visszanéz: 
– Naná, ezerrel!