Belső fényeink

Az élet advent idején sem képes lelassítani rohamlépteit. Nekünk kell visszafogni magunkat, s mesterségesen visszafogni a tempót, hogy figyelhessünk a Lényegre. Istenember érkezik közénk azon a gyönyörű, szép, titokzatos éjen. A vendég fogadására illik készülni. Gondolattal, szóval és cselekedettel. Kell, hogy jusson idő közösen meggyújtani az adventi koszorú gyertyáit, hogy oszladozzon, s végleg eltűnjön szűkebb és tágabb környezetünkből, valamint belőlünk a sötétség. Ehhez azonban elcsendesedés szükséges. Befelé és felfelé hallgatózás, önvizsgálat és számvetés a mögöttünk hagyott hónapok eseményeiről, örömteli vagy éppen suta helyzetekről, netán botrányos találkozásainkról, ítélkezéseinkről, vádjainkról, elégedetlenségeinkről, jogtalan számonkéréseinkről, veszteségeinkről. Bárhogy szeretnénk, nem úszhatjuk meg; legfeljebb csak azok, akiknek az ingerküszöbét nem éri el a közelgő ünnep. 

Isten kohója a legkiválóbb edzőterem, s egy jó lelkivezető nagyot lendíthet az igazságkeresésben, józanságunk megőrzésében, kétségbeesésünk, reménytelenségünk, félelmeink, depressziónk kezelésében. A tükörtartás és a „lelki pofozgatás” mindenkor jótékony erejű. Ilyenkor, Úrjövet idején, amikor távoli angyalszárnysuhogás hallik, és vágyjuk a betlehemi istálló jászolmelegét, még hatékonyabb lehet, hiszen az év végére egyre jobban elfáradunk, kimerülünk. Valljuk be: „fényárcunami” ide vagy oda, sérülékeny a lélek, bántóbb a szó, zavaróbb a világ zaja: a hazugságerdő, a hiteltelen megnyilvánulások garmadája, az érdekorientált háborús őrület…

Sokakkal együtt én továbbra is a természetességre és az egyszerűségre vágyom, meg arra, hogy az idei advent is fedje fel kincseit: jótékonysági cselekedetek sorát, melyeket nem kísér médiafigyelem, de attól még őszinte és igaz. A lelki ráhangolódás lehetőségét, egy-egy égbe emelő koncerttel, írók-költők ünnepi történeteinek sorával, gyertyafényes adventi naptárbontogatásra az unokákkal. Ámulva fényfűzéreken, kivilágított erkélyajtókon, ablakokon, s közben készülve a Vendég fogadásra. Mindemellett természetesen szüntelen figyelve arra, hogy a villódzó fényárban is megőrizzük belső fényünket.

Lőrincz Sándor