Elmúlásig Balaton

Balatonbogláron kezdett bele A huszonhatodik év szonettjeibe, Balatonföldváron, Ábrahámhegyen Molière-t és Villont fordított. Már az 1920–30-as évektől rendszeresen járt a nagy tóhoz, kezdetben Graf Ferenc balatonföldvári villájába. Az 1950-es évek elejétől – amikor már íróbarátai is megvetették lábukat a tónál – a székhelyét áttette az északi partra. Tihanyban Illyésnél írta A huszonhatodik év szonettfüzérét, de a Tücsökzene végét is. Sok-sok különös hangulatú balatoni költeményt jegyez, talán a legismertebb A földvári mólón című. Nemcsak a tó szeretete vonzotta, de a szerelem is a tóhoz kötötte, hiszen Korzáti Erzsébet keszthelyi származású volt. A férjezett asszonnyal a szintén házas Szabó Lőrinc sokszor a Balatonnál találkozott; leginkább Földváron, de Hévízen is. A több évtizeden át tartó szerelem tragikusan zárult: Korzáti Erzsébet 1950-ben öngyilkos lett. Ennek a tragédiának állított emléket a költő A huszonhatodik év című ciklusában. 
Lipták Gábor, az író hű barátja így idézte fel ezt az alkotói folyamatot: „A huszonhatodik év szonettjeit nagypéntek éjszaka diktálta nekem Szabó Lőrinc. A géppapír felébe hajtott oldalára került egy-egy szonett. Már korán este nekifogtunk a gépelésnek, s én tőlem telhető gyorsasággal, de persze csak pár ujjal vertem megszokott, régi Remingtonom elnyűhetetlen billentyűit. Feledhetetlen éjszaka volt. Tudtam a huszonöt éves nagy szerelemről, s azt is tudtam, hogy az asszony öngyilkos lett. De ki tudta volna felmérni vagy akár elképzelni ennek a csodálatos szerelemnek a méreteit, arányait és majdnem az öröklétbe forduló szépségét anélkül, hogy ne hallotta volna ezeket a verseket. Szabó Lőrinc diktált, én pedig írtam. (…) Mikor befejezte a diktálást, se élő, se holt nem voltam. Olyan döbbenetes megrázkódtatás ért e versek által, amelyhez hasonlót talán még soha nem éreztem. És míg írtam – talán nem hivalkodás, ha kimondom –, kicsit cinkosa lettem ennek az emberi létet olykor megalázó, olykor földre tipró, de igaz és éppen ezért minden hétköznapi normát elsöprő fájdalomnak.” 

A legismertebb balatoni verse A földvári mólón című

Tervei között szerepelt, hogy balatoni telket vesz magának: „A tihanyi Fehér Fal lejtőjén, elragadó kilátás helyén választotta ki ugyanazt a földdarabot, ahol öregségét eltölteni akarta, de azt is azért, mert itt vélte meglelni azt a magányt, amelyet a közelség nem zavar, hanem támogat. Innen egypercnyi döntés után már vihette is volna útitáskáját akár az igali orvosnak, akár az ábrahámi festőnek, a gödrösi szobrásznak, az akarattyai és sajkódi írónak, a füredi literary gentlemannek és hovatovább állami támogatásra érdemes mecénásnak az ő számára mindig nyitott házába, illetve mindazokba az otthonokba – Földváron, Fonyódon, Szárszón, Bogláron –, ahova invitálást kapott, akár egy-egy vasúti összeismerkedés után, azaz nemcsak költői, hanem közvetlen rendkívülisége folytán” – jegyezte le Illyés Gyula, az örök barát. 
Szabó Lőrincet életének utolsó hetei is a Balatonnál érték, csendes elmúlásáról is Lipták tudósított igen hitelesen. A költő Babits Mihályról olvasott fel Liptákéknak, hosszasan elmélkedve, de a híres vendégkönyvébe már ezt írta: „Elnémulok! Szabó Lőrinc. 1957. szeptember 10.” Egy hónap múlva valóban el is temették. Szabó Lőrinc lírájának, életművének vissza-visszatérő részét képezi a nagy tó, melynek szinte mindegyik vidékén megfordult. Szabó Lőrincet – ahogy Illyés Gyula fogalmazott – a „táj alkotóeleme vonzotta ide”. Nem tudott úszni, nem nagyon mert fürdeni, bort nem ivott, halat nem evett, valóban „csak” a tájat szerette.